Már inkább macska vagyok, mint ember – Vallomás egy nőtől, akinek kilenc cicája van

–

Hozzájuk képest műkedvelő vagyok

A kilences számon talán felszisszensz, valójában azonban ennyi cica nem is olyan sok. Jó néhány catlady lényegesen több kis lélekről gondoskodik. Ezek a hölgyek semmiképpen sem keverendők össze a gyűjtögetőkkel, akik nyakló nélkül szedik össze és fogadják be az újabb és újabb állatokat, aztán pedig képtelenek menedzselni a létszámot.

Az általam ismert catladyk parazitamentesítik, szűretik, oltatják, ivartalaníttatják, gyógyíttatják a mentett macskáikat. Tiszta környezetet biztosítanak számukra – hogy ez mennyi takarítással járhat, el sem tudom képzelni. A kikupáltaknak igyekeznek gazdit találni, már csak azért is, hogy az így felszabaduló helyre újabb árvákat tudjanak fogadni, de nem mindenáron: csak olyannak adnak cicát, aki a bemutatkozása alapján akar és tud is gondoskodni róla.

Bár általában kapnak kisebb-nagyobb segítséget jószívű állatbarátoktól, alapvetően saját zsebből finanszírozzák a cicáik ellátását, nemritkán magukon spórolva.

És nem, nem magányosak: van, aki maga választotta a szingli létet, a legtöbbjük pedig kapcsolatban, házasságban él. Egyébként kevesebben bár, de macskás srácok is léteznek.

De térjünk vissza hozzám. A macera és költség ellenére mégis jó catladynek lenni, és ezt nap mint nap én is megtapasztalom. A cicáim között vannak ideiglenesen befogadottak, akik „érdeklődés híján” ragadtak itt, a többségüket azonban egyszerűen odadobták az ajtónk elé, gondolván, hogy az az egy (kettő, három, akármennyi) ide vagy oda már nem számít, amivel azért tudnék vitatkozni. Mindenesetre teljes jogú családtagnak tudhatják magukat, bár némelyikük kacskaringós úton jutott el idáig.

Dórika, a csodacica

Szépséges Dórikám bizonyos szempontból könnyű eset volt: azonnal nyitott volt rám, sőt kifejezetten kérte a segítséget. Viszont sebesre vakarta a kis fejét még azután is, hogy többszörösen átesett mindenféle parazitamentesítésen. Táplálék- és pollenallergia lett a diagnózis. Nem akarok vulgárpszichologizálni, de embernél az allergia lehet pszichoszomatikus eredetű – talán Dórika sem tudta egyik napról a másikra „feldolgozni” a kóborlétet, bár ez valószínűleg csak az én fantazmagóriám.

Mindenesetre átálltunk a hipoallergén étrendre, az állatorvosi rendelőbe pedig szinte hazajártunk. Dórika ott is nagyon jól viselkedett: nyikkanás nélkül tűrte a vizsgálatot, a vérvételt, az injekciót, megesett, hogy még dorombolt is a kedvenc doktornénijének.

Az állapota súlyossága miatt kevés esély mutatkozott a tünetmentességre. Szerencsére ő ezt nem tudta, és évről évre könnyebben vészeli át az aktuális pollenszezont, jó ideje alig vakarózik. Szinte csoda – mondta az egyik orvosa.

Dóri cica már tíz év körüli „nénike”, de ez a legkevésbé sem látszik rajta. Lelkesen kergeti a lakásba tévedő bogarakat, bár elkapnia általában nem sikerül őket, ez azonban nem szegi kedvét. Két bohóckodás között pedig sosem felejti el kifejezni a szeretetét: felcsimpaszkodik, és az arcomhoz dörgölőzik.

Orsika azt is megérzi, ha fáradt vagyok

A legtöbb cicám előélete nem ismert – abból, hogy min mentek korábban keresztül, csak a viselkedésük alapján következtethetek valamelyest. Azt sem tudom, Orsika milyen puttonnyal érkezett, mindenesetre közel egy évig alig volt interakciónk: leginkább csak kuporgott, csupán a szemével jelezte, hogy jólesik neki a simogatás. A többi cicával sem kereste a kapcsolatot.

Furcsa módon nála egyik pillanatról a másikra tört meg a jég: hogy ezt mi idézte elő, sosem derül már ki, de mindenféle átmenet nélkül hihetetlen vehemenciával kezdett dorombolni és törleszkedni. Esett-kelt, mert honnan is lett volna gyakorlata az ilyesmiben – külön meg kellett tanulnia egyensúlyoznia hízelgés közben.

Azóta az egyik legkedvesebb cicám.

Megérzi, ha fáradt vagyok, ilyenkor a monitort kitakarva próbál rávenni, hogy fejezzem be a munkát, sokszor még a kezemet is megfogja a kis mancsával. A szeretetrohamai pedig még most is ugyanúgy meghatnak, mint az első alkalommal.

Jocika, a szelíd óriás

Hét éve lesz, hogy egy hatalmas cirmos kandúr várt az ajtónk előtt – vélhetően nem önszántából jött fel a harmadikra. Mereven bámulta a követ, és próbálta minél kisebbre összehúzni magát, persze nem sok sikerrel. Felnyaláboltam – úgy félt, hogy eszébe sem jutott ellenkezni – és bevittem.

Rendkívül szelíd volt, de sehogy sem tudott feloldódni. Elég volt egy váratlan mozdulat vagy hang, és már rohant is a fotel alá vagy a könyvek mögé. Beletelt egy bő évbe, mire elhitte, hogy senki nem akarja bántani, aminek egyre több jelét adta: kajaosztás előtt becsatlakozott a „házikórusba”, aztán még „röfögött” is evés közben, legalábbis röfögéshez hasonlítható leginkább a hangeffektus, amit produkált.

Végtelen gyengédséggel viseltetett a többi cica iránt: időről időre végigpuszilta az egész brigádot, ha pedig néha a kis haverjai összeszólalkoztak valamin, finoman szétválasztotta őket – csak a mancsát tette rá valamelyik renitensre, jelezve, hogy „ácsi”.

Miután szocializálódott, elkezdtem neki gazdit is keresni. Lett is jelentkező, egy kedves pár, nem mellesleg az egyik állatorvosunk barátai. Jocika azonban már akkor megsejthetett valamit, amikor a gazdijelöltek beléptek az ajtón, és minden lehetséges módon kinyilvánította: csöppet sem kíváncsi rájuk. Mondhatni, paraszt volt. Sikeresen „le is beszélte” őket saját magáról. Utána majd’ egy napig szinte megszakítás nélkül aludt – láthatóan nagy traumát jelentett számára az akcióm. Nem is tettem ki többé ilyesminek.

Góliát, az „exvaddisznó”

Góliát egy ivartalanítás alatt álló újpesti kolónia oszlopos tagja volt. Első lépésben nem is őt akarták befogni, hanem valamelyik nőstényt, de mivel nem tudott ellenállni a csaliként kihelyezett halkonzervnek, szépen besétált a csapdába, és már vitték is ivartalanításra. Úgy volt, hogy a lábadozási időt nálam tölti, aztán visszahelyezzük. A gazdásítás gondolata nála fel sem merült: félelmében olyannyira agresszív volt, hogy a műtét előtt két orvos is alig tudta lefogni, pedig már egy komolyabb adag nyugtató is volt benne. Velem is rövid úton közölte, hogy „nincs haverfelvétel”: nem egyszerűen karmolt, hanem ütött is hozzá, de olyat, hogy a csontom is megfájdult bele.

Közben az egykori etetőjétől megtudtam, hogy a kolónia sokaknak szúrja a szemét a környéken. Nem küldhettem a majdnem biztos halálba, hát maradt.

Egy portörlő cicához bújva töltötte a napjait, amit én csak a „guminőjének” neveztem, és tulajdonképpen féltékeny voltam rá. Mivel simogatásról szó sem lehetett, másképp próbáltam nyugtatni: beszéltem hozzá, egyszer meg, nem is tudom, miért, cuppogtam neki, ahogy a kisbabáknak szoktak – én lepődtem meg legjobban, amikor ez a kis vaddisznó „visszacuppogott”, már amennyire képes volt rá.

Aztán a szemében lévő örökös gyanakvást mintha valami bizalomféle kezdte volna felváltani. Egyszer dorombolni is megpróbált – bármelyik traktor kezicsókolommal köszönt volna neki –, de úgy megijedt a saját hangjától, hogy rögtön el is hallgatott.

Mégis eljött a nap, amikor óvatosan, éppen csak az ujjaim hegyével, de megérinthettem. A „guminő” már hidegen hagyta, én pedig kéjes örömmel dobtam a kukába a „riválisomat”. Most már régóta büntetlenül dögönyözhetem ezt a szakramentumot, de bárki mással is azonnal barátságossá válik. Nincs reménytelen eset!

Csupika, a „bűnöző”

Az egyetlen cicám, aki nem az utcán kezdte. Hat évig tartozott valahová, aztán állítólag agresszív lett, a gazdi pedig – az állatmentők mellett – a készenléti rendőrséget is kihívta rá. Fő a biztonság, ugye. Majd sikeresen kizárta Csupikát a háló nélküli erkélyre – a korláton egyensúlyozott szegény, alatta ötemeletnyi mélység.

A rend őrei értek ki előbb, akik a legjobb szándékkal próbálták valahogy megfogni a halálra rémült cicát. Az időközben szintén befutó állatmentőknek először őket kellett lebeszélniük az intézkedésről, aztán bevarázsolták a kis „bűnözőt” egy hordozóba, ami, tekintettel a körülményekre, méltán nevezhető pszichológiai bravúrnak. A menhelyek szokás szerint tele voltak, így került Csupika hozzám, eredetileg szintén „ideiglenesen”. A szívem szakadt meg, amikor megláttam az autó hátsó ülésen, a macskabörtönben. Körülötte a kis ingóságai: bútor, edények, játékok – a gazdi odaadott vele mindent, csak vigyék. A tekintetében pedig értetlenség, fogalma sem volt, miért történik ez vele.

Az első időkben csak a kezemből fogadta el az ételt. Többnyire a konyhaszekrény tetején héderelt, de ha dolgoztam, lejött, már külön párnát rendszeresítettem neki az íróasztalon.

Ma sem tudok úgy írni, hogy ne legyen mellettem – minden cikkemben „benne van”. A kommunikáció egyébként is az erőssége: olyan kifejezően nyávog, hogy szinte szó szerint „le lehet fordítani” a mondókáját.

Mivel olyan sokáig volt egyke, eleinte nem tudott mit kezdeni a saját fajtájával. Szerintem még ma is embernek hiszi magát, pedig inkább már én vagyok macska valahol. Az itt töltött négy és fél év alatt egyszer sem volt agresszív.

Nem csak „full extrást” jó dolog örökbe fogadni

Persze minden cicámat ugyanúgy szeretem, de talán a valamikori problémásaim története is igazolja, hogy

nemcsak cukimuki, „full extrás” állatot jó dolog örökbe fogadni – egy középkorú vagy akár öregecske jószág legalább annyi örömöt adhat, még akkor is, ha nem egészen makulátlan a reputációja.

Nem mondom, hogy nem kell értük időnként áldozatot hoznom, mégis összehasonlíthatatlanul gazdagabb velük az életem. Remélem, még sokáig együtt lehetünk!

Mezei M. Katalin

Kiemelt képünk illusztráció