–

„A feleségek gazdasági függése a férjüktől egyike a fő okoknak, amiért a nők alárendeltek a társadalomban” – mondta a bíró az ítélethirdetéskor.

Anélkül, hogy forró fejjel nekirohannánk a témának, és egyből kommentelnénk valami magvasat, gondoljuk végig higgadtan ezt az ítéletet, és egy válás ezerféle körülményeit.

Mivel az adott eset háttere nem ismeretes, nem tudjuk, a férj miért döntött a válás mellett, nem hirdethetünk áldozatot és bűnbakot sem, egy házasság felbomlásához egyébként is mindig két ember kell. Amit tudunk, mindössze annyi, hogy egy közös megegyezés egyoldalúan fel lett rúgva a férj kívánalma szerint, akkor, amikor a nő már kevés eséllyel tudott volna karrierépítésbe kezdeni (a kora miatt), míg a férfi élhette tovább az életét ugyanolyan javak mellett (a mintegy harminc év alatt felépített karrier miatt, amihez a nő biztosította a hátországot).

Sok olyan esetet láthattunk már, amiben a férj a nagyobb hunyó (szerintem olyan sosincs, hogy csak az egyik, még akkor sem, ha valaki súlyosabb bűnt követ el), meg olyat is, amikor a nő. De én nem akarom ezt a témát férfi és női oldalra kihegyezni, egyiknek vagy a másiknak igazat adva, inkább csak szeretném megvizsgálni a háztartásbeliség természetét, és az ezt övező mítoszokat.

A nagyanyámék negyven évet éltek le egymás mellett szeretetben, békességben, már amennyire én tudom. Két gyereket neveltek fel, ezek közül az egyik az apám volt, a másik pedig az értelmi fogyatékos öccse, akit nem adtak intézetbe, ő velük/velünk nőtt fel (és az apámmal él a mai napig). Nagyanyám a helyi szülőotthonban dolgozott, nagyapám pedig mentős volt. Jószerivel végigmelózták az egész életüket, sosem költöttek pénzt magukra, mindennel takarékoskodtak, mindenüket nekünk adták, és ezen felül még otthon is dolgoztak. Soha nem főzött senki olyan finomakat, mint mama, és soha senki nem termelt olyan finom zöldségeket és gyümölcsöket (még télen is a fólia alatt), mint nagyapa. Meg voltak osztva közöttük a feladatok, nagyapa végezte a nehezebb fizikai munkát, nagyanyám meg a háztartást vezette. A gyereknevelésből pedig mindketten kivették a részüket – a speciális helyzetre való tekintettel is így tettek. És minden közös volt. Ez egyetlen percig nem volt kérdés.

Anyám meg négy gyereket szült. És mindig dolgozott. Nem volt kérdés sosem, hogy ez ne így legyen.

(Egyszer nem dolgozott huzamosabb ideig, amikor mi egymás után jöttünk a húgommal, akkor utánam már nem ment vissza a munkába, hanem összesen hét évre otthon maradt.)

Nem láttam tehát olyat közelről, hogy egy nő egyáltalán nem megy vissza a melóba, hanem otthon marad. De olyat láttam, hogy munka után is dolgozik, ahogyan a férfi is dolgozik munka után, vagy a kertben, vagy a gyerekkel, vagy a mosogatónál, ha éppen ott van rá szükség (ez apám esetében sosem volt „elvi kérdés” például).

Mindezt pedig azért meséltem el, mert egy egyébként jól működő háztartásban és családi életben mindenki kiveszi a részét a közös feladatokból, mert – ahogy a nevében is benne van – ezek közösek, és ugyanolyan munkának számít, amik teherbírást, bizonyos esetekben hozzáértést (például főzés) igényelnek, és nincsenek nemhez kötve. Tehát nagyanyám nem azért főzött, mert ő volt az asszony a háznál, hanem mert nagyon jól tudott és nagyon imádott, anyám pedig azért nem főzött mindennap, mert sokat dolgozott ő is, és ezt a feladatot, ahogy a takarítást is, apámmal megosztották a munkahelyi beosztásukhoz mérten. 

Az én példáimat nevezhetjük hellyel-közzel ideális felállásoknak (nyilván ebben is voltak hibák, és nem is láttam bele mindenbe gyerekként), de találkoztam olyanokkal is, akik úgy gondolkodnak erről, hogy a nő dolga elvégezni azokat a feladatokat, amelyek a háztartáshoz és a gyerekneveléshez tartoznak, és ha úgy áll az „ember” a munkával és a pénzügyekkel, akkor ő lehetőleg csak  csak a hátországot biztosítsa, ne is dolgozzon mást.

Sajnos sokszor nem látják az emberek, hogy az otthon elvégzett munka mennyi erőfeszítéssel jár, a legtöbbször azért, mert halványlila gőzük sincs, mi történik azután, hogy berakják reggel maguk mögött az ajtót, és elmennek a „dolgozóba”.

És sajnos sokan úgy is vannak vele, hogy a házimunkát nem tekintik teljes értékű elvégzett feladatnak. (Megkérdezném erről a kedves-édes takarítónőmet, aki egy-egy Armageddon után helyrevágja helyettem a lakást).

A fenti hírrel kapcsolatban pedig egy érdekes hozzáállásra lettem figyelmes. A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene blog megosztotta a hírről szóló cikket, és a megosztás alatt komoly párbeszéd alakult ki az ügyről. Nem egy olyan vélemény érkezett, aminek az volt a lényege, hogy: „én is főztem-mostam-takarítottam az uramra száz évig, meg felneveltem négy pulyát, oszt mégis itt vagyok”.

Oké! Hát, lehet. Dédnagyanyám meg úgy nevelte fel a lányait, hogy világháború volt, és nem igazán lamentálgattak azon esténként, hogy beléjük imádkozza-e a zöldséget meg a gyümölcsöt, mert a jobb napokon is csak egy kis liszt meg zsír volt a bödön aljában, a kamrában. De általában az se. Ráadásul gazdasági okokból kellett még egyszer férjhez mennie, mert a férje meghalt a háborúban, és nem tudta egyedül eltartani a gyerekeit. Biztos boldog lett volna aztán a lánya, azaz a nagyanyám, ha mindezen élmények miatt folyton ott áll felette a dédanyám és „bezzegel”, amikor éppen valamit nem bír olyan elánnal megcsinálni.

Biztos boldog lenne most az a kommentelő is, akinek odadörgölném az orra alá, hogy „Ne nyígjál már, hogy elhagyott az urad, dédnagyanyám is tudott szerezni magának új palit, úgy, hogy már két gyereke volt, oszt még dolgoznia se kellett.”

Nekem van olyan barátnőm, akit a férje tart el, és nem nevel gyereket sem. Ők döntöttek így, teljes mértékben közösen, mégis számtalanszor megkapja azt a címkét, hogy kitartott.

És van olyan közeli ismerősöm is, aki nőként sok százmilliós céget vezet, két gyereket szült, de a férje maradt otthon a gyerekekkel, míg ő szépen felépítette a karrierjét. Semmilyen szégyenérzet nincs bennük azzal kapcsolatban, hogy a férjről esetleg susmorognak a háta mögött, mekkora papucs, pedig le merném fogadni, hogy megtörtént már velük nemegyszer. Büszkén mutatják, hogy ők így boldogok és teljesek.

Persze sosem láthatunk be a hálószobákba, sosem érthetjük és érezhetjük pontosan, mitől jó egy-egy házasság, vagy épp mitől hullik darabokra. Ismerünk olyat, ahol a „kitartott” havi apanázst kap, költhet vígan, és még takarítania sem kell, de olyat is, ahol minden egyes fillérrel el kell számolni. És útközben lehet, hogy éreztetik még azt is, hogy a munkája nem látszik, nem eléggé fontos, nem ér annyit, vagy tökéletesen alárendelt.

És sajnos olyan nőkről is tudunk, akik azért nem tudnak kilépni például egy bántalmazó kapcsolatból, mert anyagilag súlyos mértékben függenek a párjuktól. A zsarolási alap pedig nemegyszer az, hogy ha lelép a nő, akkor elzáródik a pénzcsap.

Ez a bírói ítélet – remélem, ezt már külön megerősítenem sem kell – azért nagyon fontos, mert a láthatatlan munkát is láthatóvá teszi (valamennyire), egyáltalán: elismeri, hogy a házimunka és a gyereknevelés is munka, amihez rengeteg erő, rátermettség kell, csak éppen az, aki elvégzi, nem kap érte fizetséget.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/William Gottlieb/CORBIS/Corbis