–

Forszírozott fejlődés

Minél gyorsabban nő fel egy állat, annál kevesebbet kell költeni rá, és annál előbb hoz hasznot a gazdájának. A születés és a vágóhíd közötti idő lerövidítésére pedig számos módszer áll rendelkezésre. Közülük az egyik legkézenfekvőbb az állati fehérjét nagy koncentrációban tartalmazó és ezáltal az anyagcserét felborító étrend, ami az Európai Unióban néhány éve tilos ugyan – bár a törvény betartására sajnos nincs garancia –, a világ számos pontján azonban továbbra is bevett gyakorlat.

Sok helyen a táp mellett növekedési hormonnal is „tuningolják” az állatokat. Az EU-ban elvileg ez sem megengedett, bár nem kizárólag az állatok védelmében.

A húsban vagy a tejben is jelen lévő növekedési hormon ugyanis az emberi szervezet működését ugyancsak negatívan befolyásolhatja.

Így például megemelheti az inzulinszerű növekedési faktor (IGF–1) szintjét, ami által nagyobb az esély egyes daganatos betegségek kialakulására.

Antibiotikumrezisztencia

A fentieken túl lényegében világszerte antibiotikummal kezelik az állatokat, egyrészt a zsúfoltságból adódó fertőzéseket megelőzendő, másrészt a gyorsabb ütemű súlygyarapodás érdekében. A hatóanyag aztán a hússal, illetve a talaj-, majd az ivóvízbe kerülve eljut az emberhez is. Az ilyesféle készítményekkel való gyakori találkozás pedig antibiotikumrezisztencia kialakulásához vezet – valójában arról van szó, hogy a kórokozók idővel olyannyira „megedződnek”, hogy semmiféle gyógyszer nem képes legyőzni őket, ami egyre több halálesethez vezet.

Felismerve a probléma súlyosságát, az Európai Parlament tavaly megszavazott egy jogszabályt, amely az antibiotikumhasználatot hivatott csökkenteni a gazdaságokban. Hogy a szigorításnak mennyire ideje volt, azt egy közelmúltbeli, 72 országra kiterjedő kutatás is bizonyítja, amely szerint az Európában vizsgált folyók közül a Duna szennyezett leginkább antibiotikummal. Kérdés persze, hogy az új jogszabály önmagában képes lesz-e megállítani a legkevésbé sem kívánatos folyamatot.

Zsúfoltság és stressz

A nagyüzemek általános jellemzője, hogy az állatoknak nincs kellő életterük. Mozogni csak korlátozottan tudnak, miközben lényegében a nap huszonnégy órájában ki vannak téve a környezetükből érkező impulzusoknak, ami nemritkán veszekedésbe, sőt verekedésbe torkollik – a sérülés pedig megint csak nem gazdaságos, pláne, ha elhullás a vége.

Különösen nagy a zsúfoltság és a feszültség a baromfitelepeken, ahol afféle áthidaló megoldásként sokszor egyszerűen csak levágják vagy leégetik a tyúkok csőrét, ami nem mellékesen tele van idegvégződésekkel.

Ezen a ponton szükséges megjegyezni, hogy az általános nézettel ellentétben a baromfik nem szenvednek kevésbé, mint az emlősök. Fejlett idegrendszerük van, ráadásul meglepően intelligensek. Mint Christine Nicol, a Bristoli Egyetem állatjólét-professzora tanulmányában megállapította, képesek objektumok között különbséget tenni méret és mennyiség tekintetében, a nap állása szerint tájékozódni, és azt is tudják, hogy ha egy élőlény vagy tárgy kikerül a látóterükből, attól az még ott van. Mindemellett kifinomult az érzékelésük.

Elszakított anyák és utódok

A nagyüzemi állattartás általában is lehetetlenné teszi a természetes kapcsolatok kialakulását az állatok között, így a nőstény-utód kapcsolatot is minden további nélkül feláldozza a profit oltárán, sőt tulajdonképpen nem is lehet ilyenről beszélni. Eleve elgondolkodtató, hogyan „lesz” a boci ezekben a gazdaságokban.

Először is: a folyamatos tejtermelés érdekében a teheneknek minél nagyobb gyakorisággal, lehetőleg évente vemhesülniük és elleniük kell, ami csak mesterséges megtermékenyítéssel, esetleg embrióimplantációval érhető el. Aztán a borjakat a világrajövetelük után néhány napon vagy órán belül elszakítják a mamáktól, akik pedig érző lényként ugyanúgy ragaszkodnának a kicsinyükhöz, ahogyan mi, „emberanyák”.

Az utódok sorsát a nemük határozza meg: a hímeket szinte biztosan levágják, hiszen nem tudnának tejet adni, a nőstényeket azonban a majdani haszon reményében megtartják – vagyis az anyjuk sorsát viszik tovább.

A teheneket jellemzően naponta kétszer-háromszor fejik, ami semmiképpen sem elegendő számukra, hiszen a kicsik ennél lényegesen gyakrabban szopnának. Így a tőgygyulladás általános jelenség a nagyüzemekben. A rendkívüli igénybevétel miatt a szervezetük néhány éven belül kimerül, ha pedig már nem veszik hasznukat, „húsoló” társaikhoz hasonlóan a vágóhídon végzik.

A csibéknek a keltető az anyjuk

A baromfik esetében a tyúkok és csibéik nem is találkoznak. A kiscsibék keltetőgépben látják meg a napvilágot, ezt aztán itt is nem szerinti szelekció követi. A nő ivarúak maradnak, hiszen nekik tojniuk kell, a hímeket azonban, tekintve, hogy nem érné meg felnevelni őket, kiiktatják a rendszerből.

Például úgy, hogy egy nagy zsákba vagy dobozba dobják őket, ahol agyontiporják egymást, vagy egyszerűen megfulladnak, de az élve darálás is gyakori. A „leghumánusabb” módszer az elgázosítás.

Kíméletes vágás?

Azok a jószágok, amelyek nem pusztulnak el valamilyen okból még a telepen, vágóhídon végzik. Hogy milyen körülmények között jutnak el odáig, nem részletezzük – mindenki látott már az utakon „haszontalanná” vált állatokkal megpakolt teherautót.

Ami a levágást illeti, egyre több a törekvés az úgymond „kíméletességre” – ismét nem annyira az állatokra tekintettel, hanem azért, mert a tapasztalatok szerint a rendkívüli stressz következtében felszabaduló adrenalin elsavasítja az izmokat, így a hús minősége jól érzékelhetően romlik.

Vágás előtt eleve el kellene kábítani őket, amire azonban nem mindig jut idő, sőt van olyan állat, amelyik még a feldolgozás megkezdésekor is él. Ráadásul előfordul, hogy beteg lelkű emberek vállalnak munkát vágóhídon – azt, hogy ők miként bánnak a végtelenül kiszolgáltatott állatokkal, megint csak nem taglalnánk, de a jelenség abszolút létezik, ezt számos kiszivárgott videó bizonyítja.

Nem vagyunk eszköztelenek!

Természetesen nagy különbségek lehetnek gazdaság és gazdaság között. A hús, tojás, tej azonban túlnyomórészt a nagyüzemi állattartásból jön, amely nem tudna működni, de még létezni sem akkor, ha az emberségességet a gazdaságosság elé helyeznék. Tény, hogy a szabályozás kis lépésekben bár, de folyamatosan szigorodik, illetve maguk a gazdák is egyre többször változtatnak némiképp a körülményeken, ha másért nem, a jobb produktum érdekében.

Ám az alig valamivel nagyobb hely, a felületek csúszásmentesítése vagy az etetőhossz növelése csak kisebb mértékben javítja az állatok életminőségét, sőt valójában inkább csak elfogadhatóbbá teszi a társadalom szemében a nagyüzemi állattartás elkerülhetetlen velejáróit – lényegében konzerválva a csöppet sem szívderítő helyzetet.

Ám legalább annyi múlik rajtunk, hétköznapi embereken, mint a politikai-gazdasági döntéshozókon.

Van ugyanis a kezünkben egy roppant hatékony eszköz: mégpedig a döntés, amit a vásárlásaink során nap mint nap meghozunk. Tényleges előrelépés ugyanis a kereslet csökkentésével, urambocsá, megszűnésével várható.

Mindezzel pedig nemcsak a két- vagy négylábú társainkkal teszünk jót, hanem – mint a fentiekből is kiderülhetett – a saját egészségünknek is hasznára válik. És egyáltalán nem mellékesen használna a bolygónknak, mivel a jelenlegi klímakatasztrófa egyik fő kiváltója éppen a nagyüzemi állattartás.

Mezei M. Katalin