–

„Anyád nem volt ám mindig ilyen.”

Mondogatta gyakran az anyai nagymamám. Én csak azt kívántam bár az én anyukám is ott ülne anyák napján a többi anyuka között szemét törölgetve, meghatottan, hogy az anyukám lehet. S én ott állhatnék meghatottan, hogy a gyermeke lehetek.  

„Jancsi…!”

Dübörög a fülemben anyám hangja, ahogy rohanok a ronda zöld-sárga csíkos pizsamámban a havas járdán. Az oviban is ez a pizsama volt rajtam, amikor az óvó néni mellett ültem délben a számon nagy, lüktető herpesszel, lázasan, hónom alatt a lázmérővel.

Délután nem jöttek értem, már takarították a csoportszobát, és ott ültem a folyosón. A járólapok közti résekben megbújó porcicákat söprögettem unalmamban. Magányoskisgyerek-kezem van. Barna a naptól, cserzett az utca porától, a körmöm alatt folyton vékony koszréteg lapul. Már mindenkit elvittek a szülei, az óvó néni bezárja az épület nagy faajtaját, felültet a bicikli csomagtartójára, és hazavisz. Rutinból mászom át a vas kiskapun, a házban látszólagos csend honol. A tűzhelyen odaégett, kifutott ételmaradék, lepattogzott zománcú lábas, benne pörkölt. 

Vasárnap is az volt, már nagyon vártam, hogy megfőjön, éhes voltam, mert a szomszédban csak egy kis szelet kenyeret adott az Éva néni. Kizavartak, hogy menjek játszani, majd szólnak, ha készen van. Aztán hiába vártam, csak a gyomrom szólított be. Anyám a kredencnél áll, épp az utolsó adag pálinkát töltötte ki maguknak a poharakba. „Marci bácsi lószaros pálinkáját”, ahogy mama nevezte. Délelőtt már kétszer fordultam a kis szatyorral, hogy hozzak nekik. „Hitelbe, írja a többihez, Marci bácsi”.

Jancsi – aki „az apám helyett apám lesz” – az asztalnál ül, előtte a pörköltes lábas, és abból falatozik, kézzel. Bajszát átitatja a zsíros, pirospaprikás pörköltszaft, széleiről egyre vastagodó piros csík csurog az álla felé. Majszolja a csirkecombot, cuppog, szívogatja a csontot, és az orrát. Majd egy adag takonnyal együtt a lábasba dobja vissza a félig megrágott cupákot. 

„Éhes vagyok” – zavarom meg a monoton nyammogást. 
„Most Jancsi eszik” – veti oda anyám. 
„Takarodjál kifelé!” – dörren „apám helyett apám”, majd megtoldja a kedvenc mondatával, amit kivételesen nem kísér tasli: „Tűz, villám, riadó, start.”

Átkullogok a mamához, és megebédelek. 
A szobában a döngölt padlón feszülő, felhólyagzott linóleumon, az ágy mellett fekszik anyám. Zöld-fehér, aprókockás ruhája felgyűrődve a derekára. Hason fekszik, a haja kibomolva terül el az arcán. Mintha csak keresne valamit az ágy alatt. „Anyu” – szólítom meg kopott sarkú, fehér szandálja mellett toporogva. „Anyu, jól vagy?!” – lépek mellé, hogy kisöpörjem az arcából a haját, és egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat, ahogy megcsúszik a lábam a feje körül lévő hányástócsában. 

A hátára fordítom, nem hallom a légzését, a mellkasát dörgölöm a magányoskisgyerek-kezemmel, és próbálom legyűrni a torkomra akadt félelemgombócot. Miközben megemeli a fejét, motyog valamit, szája körül a nyállal keveredett hányadék kipukkan.

Életben van… csusszan le a gyomromba a rettegés, majd feltör, mint egy vulkán, s kibuggyan a szememen. 

A lábánál fogva kihúzom a pálinkaszagú tócsából. Az utolsó tüzelésből maradt, kályhából kifolyt pernye fel-fellibben, ahogy ráfújja a levegőt. Segítségért szaladok, a pár háznyira lakó mamámhoz, akihez mindig lehet futni. Pár perc, és már korholja anyámat keresetlen, nem gyerekfülnek szánt szavakkal. „Piri, Piri, Pircsikém, térj magadhoz” – szelídül meg, ahogy felvonszolja az ernyedt testet az ágyra, és törli az arcát vizes ruhával. 

A lábam fázik, és a tüdőm, mert a számon keresztül kapkodom a levegőt.

Még három ház, a Misiék előtt nem ég a villany, és ott kutyák is vannak. De talán nem hallják meg, ahogy csattog a mezítelen talpam a betonon. Ebben a házban milyen jól ellaknánk ketten anyuval, fut át most is az agyamon, ahogy oly sokszor máskor is. Csak mi, ketten. Nem lenne baj, hogy szegények vagyunk, csak szeressen.

Zárva van a kapu, és nem tudok kiabálni, mert nem jön ki hang a torkomon. Bemászom, és már verem az ablakot a tata szobájánál, aztán az ajtót, és mamám ijedt, alvástól püffedt arca jelenik meg az ajtórésben. A rémülettől és a torkomba hasító hidegtől nem tudok beszélni, csak zokogok az ajtóban mezítláb, az ovis pizsamámban. Nehezen szakad ki belőlem két szó, a két legfontosabb, ami közül az egyiket még ismernem sem kellene „megöli anyut”. 

És az én kerek, jóságos mamám már kapja is magára a köntösét, és ahogy az ágyból kikelt kócosan, fogatlanul, kezében egy piszkafával már rohan is, hogy megvédje a gyermekét.

Órák telnek el, mire a félelem már nem rázza és szorítja a testem, amikor már elfogynak a könnyeim, és a szipogástól el tudom mondani, hogy anyám sikoltására ébredtem, majd láttam, ahogy a teste bezuhan a szobába, lerántva magával az ajtófélfára lógatott függönyt. Jancsi, kezében az aranyszínű szódásszifonnal, ordítva áll fölötte, hogy ki merte meginni az ő szódáját. Anyám föltápászkodik, és sipítva ugrik élete párjára, üti-vágja, tépi a ruháját. A szódásszifon pattan a kövezeten, és a kannák mellé gurul. Anyám pattan az asztalon, és a hokedlira esik, onnan próbál felkelni, amikor Jancsi torkon ragadja. Teljes testével ráfeszül, anyám lábai a két lába között kalimpálnak. 
„Megöllek… – mondja hörögve. 

„Megöl… – sikoltja. 

És futni kezdek.

Ötéves vagyok. Jövőre születik a húgom.

Még négy év, és elvesznek tőlük.

Ágoston Andrea

Kiemelt képünk illusztráció