Till Attila: „Nagyon jó játék figyelni, hogyan vagyok a gyerekeimben szétszórva” – Hello, WMN! – Bemelegítés
Támogatott tartalom
Milyen egy mai apa? Milyen szerepet kap a gyerekek életében? Vagy éppen ő mennyi és milyen minőségű szerepet vállal? Valóban zajlik napjainkban egyfajta apaforradalom? Fontos és ismét mindenkit érintő kérdésekre keressük a válaszokat egy várhatóan kellemes beszélgetés keretében, március 4-én, az Apa csak egy van? estünkön, melyen D. Tóth Kriszta Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal, D.Tóth András producer-riporterrel, Till Attila műsorvezető-filmrendezővel és Herczeg Zsolt újságíróval beszélget majd. Ezúttal Till Attila válaszait olvashatjátok.
–
WMN: Fel tudsz idézni egy olyan közös élményt apukáddal, amelyért a mai napig hálás vagy neki?
Till Attila: Erről az jut eszembe, hogy szerintem az élet nem ilyen. Nekem nem egy dolog jut eszembe, nem az, hogy valamilyen adott helyzetben vagy pillanatban az apám mennyire igazi és jó apa volt, sokkal inkább az dolgozik bennem: „tök jó, hogy ő volt az apám”. Az apa-gyerek kérdésben az a legfontosabb, hogy volt-e biztonság és szeretet: nálunk volt. Szerintem egy apában sokszor nem az a legfontosabb, hogy mennyire bátor, férfias, stb., hanem, mondjuk, az anyához való viszonya képes az egyik legnagyobb erőt jelenteni.
Emlékszem az érzésre, hogy mi azért voltunk jó család, mert az apám szerette az anyámat, az anyám meg viszontszerette őt, és ez bőven elég egy gyereknek.
WMN: Mi az, amiben szeretnél hasonlítani az apádra, illetve miben akarsz, vagy akartál különbözni tőle?
T. A.: Egy bizonyos korig normális, hogy a gyerek különbözni akar az apjától. Nálam ez olyan harmincéves korom körül teljesen megváltozott, majd a halálával még jobban felerősödött az, hogy megértettem és felfogtam, mennyire hasonlítok rá, meg persze az anyámra is, azaz: mennyire olyanok vagyunk, mint a szüleink. De nem is nagyon lehetünk mások, merthogy nagyon-nagyon mélyen onnan jövünk, hiába van a gyerekben a késztetés, hogy „ő majd más lesz”. Aztán eljön egyfajta megnyugvás.
Én mára már úgy nézek ki, mint az apám. Kicsiként, fiatalabban anyámra hasonlítottam, mostanra tiszta apám vagyok, csak más hajjal.
Ha apám régi ismerősei bekapcsolják a tévét, vagy látnak rólam egy fotót, akkor sokszor az az élményük, hogy jé, ott a Till Feri…
Igaz, hogy nagyon sokat csiszol az emberen az úgynevezett felnőtt élete, abban a társa/társai, de mégis egyre inkább azt gondolom, hogy nagyon keményen a szüleinkből vagyunk összerakva, ez nem múlik el nyomtalanul. Volt egy meghatározó pillanat az életemben, amikor rádöbbentem, hogy sokkal, de sokkal jobban hasonlítok a szüleimre, mint azt előtte bármikor is feltételezni tudtam volna.
WMN: Meg tudod határozni azt a pillanatot, amikor úgy érezted, hogy igazán apává váltál?
T. A.: Van, akinek probléma a szembenézés vagy feldolgozás, nálam semmi ilyesmi nem volt. Már huszonhat éves koromban apa voltam. Nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, de olyat nem éltem meg, hogy a kezembe fogtam az újszülött gyerekemet, romantikusan nézegettem, felemeltem a nap felé, mint a filmekben. Szerintem ez teljesen természetes folyamat, és ez egyszerűen egy természetes jó dolog, hagyni kell, hogy alakuljon.
WMN: Milyen, amikor felfedezed önmagad, vagy néhány saját jellemvonásod a gyerekedben, gyerekeidben?
T. A.: Nagyon jó játék figyelni, hogyan vagyok a gyerekeimben szétszórva: nem egy emberben vagy benne, hanem szét vannak szedve a tulajdonságaid, amiket aztán véletlenszerűen rakott össze az élet. Meg persze a feleségem is ugyanígy szétszóródott a gyerekekben, de még a nagyszülők is. Döbbenetesen jó figyelni, hogy kikből áll össze egy gyerek mind külsőleg, mind belsőleg.
WMN: Szerinted mennyit változott az elmúlt tíz évben az apák szerepe Magyarországon?
T. A.: Nem vagyok biztos benne, hogy van-e köze annak bármilyen korhoz, hogy ki hogyan viszonyul a gyerekéhez. Régebben azért persze máshogy viszonyultak a gyerekekhez, nem volt annyira központi szerepük. De nem vagyok biztos benne, hogy ez korszakfüggő, vagy válás/nem válás függvénye. A lényeg, hogy van, aki valóban tud figyelni a gyerekére, és az a gyerek megkapja, hogy valóban van apja, meg persze anyja… vagy nincs.
Amiből ezt a gyerek érezheti az nem más, mint amivel az én életem is megalapozódott: a biztonság és a szeretet. Akár együtt, akár külön élnek a szülők.
Meggyőződésem, hogy társadami osztályoktól függetlenül, bárhol lehet egy gyerek boldog és ugyanígy boldogtalan, ha nem kap stabilitást és szeretetet.
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus nem egyértelműen apákra, de apákról, saját apukájáról szóló kérdéseire a válaszokat ITT olvashatjátok. Két másik férfi- és apatárs, Herczeg Zsolt ITT, D. Tóth András pedig ITT válaszolt a kérdéseinkre! Szeretettel várunk Titeket március 4-én, jövő hétfőn a BMC-ben, a Hello, WMN! esten!
