–

A minap egy internetes fórumot böngészve találkoztam az ismerős kérdéssel, miszerint a többi fórumozó vajon jó szívvel ajánlana-e egy adott orvost – ez esetben épp szülész-nőgyógyászt – másoknak is. Kíváncsian görgettem le a válaszokhoz.

„Én nála szültem, szerintem nagyon jó orvos, nyugodtan rábízhatod magad.”

„Csak dicsérni tudom. Császár lett, mert leesett a babám szívhangja, de nagyon szép lett a hegem.”

„Bátran ajánlom, kétszer látogatott meg a bent töltött idő alatt.”

„Nesze neked, szabad orvosválasztás!” – gondoltam

Jelenleg Magyarországon az intézményeknek úgynevezett területi ellátási kötelezettségük van, azaz lakcímünk alapján mindannyian tartozunk valamelyik egészségügyi ellátóhoz, de bizonyos esetekben, főleg műtétet igénylő kérdésekben a gyakorlat az, hogy a területileg illetékes kórház felkeresése helyett saját magunk választunk orvost.

Az ezzel kapcsolatos jogszabályi háttér viszonylag megengedő, ha az orvost foglalkoztató intézmény anyagi keretébe belefér egy területen kívüli, de az adott orvoshoz ragaszkodó beteg. Nagy viszont a bizonytalanság abban, hogy ha már magunk keresünk orvost, kihez is forduljunk a problémánkkal, főleg, ha nem ismerünk senkit az egészségügy misztikus világán belül.

Felmerül tehát a kérdés: hogyan tudunk körültekintően orvost választani, ha jogunk van hozzá, kapaszkodónk viszont alig.

Merthogy a fórumon olvasott válaszok – még ha jóindulatúak is – messze állnak attól, ami az alapos tájékozódást jelenti egy olyan fontos témában, mint a kezelőorvosunk megválasztása. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mit tekint a mindenkori páciens értéknek egy kezelés során, ami miatt el tud köteleződni egy orvos személye mellett.

Nem elvárható senkitől, hogy egészségügyi képzettség nélkül rálásson a releváns szakmai kérdésekre. Ami egy egészségügyben nem jártas ember számára kézzelfogható és valós értéket képvisel, az legtöbbször a kezelés „látható” eredménye (például egy műtéti heg), illetve a „megtapasztalt” eredmény, azaz a szubjektíven észlelt életminőség-javulás az orvosi ellátás után. Szintén fontos, ha nem is központi kérdés az orvos kedvessége, betegközpontú szemlélete, megbízhatósága. Ezek – bár szubjektív tényezők – nagyban oldják abból adódó szorongásunkat, hogy bekerülünk az egészségügy ismeretlen világába.

Mi a baj ezzel?

A probléma ott kezdődik, hogy a fenti három pillér („látható” és „megtapasztalt” eredmény, illetve az orvos hozzáállása a beteghez) egyrészt szubjektív, másrészt kihagy nagyon fontos szempontokat, amelyek alapján az egészségügyi ellátás szakmai minőségét meg lehetne ítélni.

Egyszerűbben: a bőrmetszés hegének szépsége semmiféle összefüggésben nincs a műtét szakmaiságával és alaposságával. Az orvos kedvessége, bár nagyon fontos lenne napjaink egészségügyében, és jelentősége egyre felértékelődik, önmagában ugyan szimpátiát kelt, de nem biztos, hogy azonos a szakmai hozzáértésével.

A fórumozók, a barátok, a szomszédasszony ajánlása, bár jó szándékú, általában nem orvosilag megalapozott tényeken nyugszik.

Azaz: ezek az információk önmagukban – minden jóindulat ellenére – nagyon félrevezetők lehetnek a szabad orvosválasztás során, márpedig, ahogy a szólás tartja, nem „fél kiló kenyér megvásárlásáról van szó”, ha az egészségi állapotunk megóvása, illetve helyreállítása érdekében szakembert keresünk.

Mi lehet a megoldás?

Minden betegséget bizonytalanság és félelem leng körül, akár a területileg kijelölt kezelőintézményhez fordulunk, akár a saját kezünkbe igyekszünk venni az irányítást.

Ezen a bizonytalanságon és bizalmatlanságon viszont lehetne csökkenteni, ha lennének tényszerű, átlátható információink bármely egészségügyi ellátóról, legyen az lakcímünk szerinti, vagy éppenséggel általunk választott.

Az ötlet egyszerű, és nem ismeretlen azoknak, akik a fogyasztói társadalom tudatos vásárlóiként igyekeznek tájékozódni, mielőtt bármilyen terméket vesznek. Kialakulóban van egyfajta kultúrája annak, hogy vásárlás előtt utánanézzünk a megvásárolandó termék alternatíváinak, a műszaki adatainak – akkor is, ha történetesen nem vagyunk szakemberek. Már pusztán azáltal, hogy a különböző műszaki leírásokat és ismertetőket olvasunk, lesz egy halvány, még ha nem is pontos összehasonlítási alapunk termék és termék között. Másrészt segíti döntésünket az is, ha – a nyers műszaki adatokon túl – felhasználói értékeléseket, visszajelzéseket is olvashatunk, és így – objektív és szubjektív adatokat egymás mellé téve – tudunk mérlegelni vásárlás előtt.

Hasonló ötletek által vezérelve, az egészségügyi ellátásnak mint szolgáltatásnak is meg lehet határozni olyan mérőszámait, amiket figyelve és mérlegelve pontosabb képet kapunk a minőségéről.

Ezek a mérőszámok lehetnek egyrészt viszonylag konkrét, objektív számok, melyek szakmánként, beavatkozásonként, vizsgálatonként, műtétenként eltérőek lehetnek. Közös vonásuk, hogy jól meghatározhatók, és ezáltal hasznos statisztikákat lehet belőlük gyártani, ami alapján összehasonlítjuk a kórházat a kórházzal, sőt, ha merünk nagyot lépni, orvost orvossal is. A könnyebb érthetőség kedvéért néhány példa: fontos mérőszámmá válhat műtétes szakmák esetén, hogy az adott orvos (és az intézmény) hány, a mienkhez hasonló műtétet végez évente, és hányat végzett már idáig. Fontos adat lehet bizonyos műtét utáni szövődmények előfordulásának gyakorisága, mint amilyen például a hazaengedés utáni újrafelvétel, az újraoperálás, a vérzés, más szerv sérülése, a seb-, vagy más kórházi fertőzés gyakorisága, illetve a külső vagy épp a belső hegek szétválása.

A száraz tények mérőszámain túl mérhetővé lehet tenni a műtét vagy orvosi kezelés szubjektívebb kimenetelét is, hogy megoldódott-e a probléma, egy műtött végtag használhatóvá és stabillá vált-e, megszűnt-e a fájdalom, javult-e a beteg életminősége.

Ami pedig talán a legtermészetesebb lenne, mégis – a magyar viszonyok között – a legfurcsábbnak tűnik, a betegek elégedettségének mérése. Elégedett volt-e vajon a páciens az adott intézményben való várakozással, a személyzettel, a szolgáltatás minőségével? Megfelelő volt-e az orvos modora, feltehette-e a kérdéseit és választ kapott-e rájuk, partnernek érezte-e az orvosát a gyógyulása folyamatában? Elegendő felvilágosítást kapott-e a betegsége természetéről, a várható kimenetelekről és kezelési alternatívákról?

Ezek mind olyan kérdések, melyek mérhetők, skálázhatók, napjaink magyar egészségügyében azonban még tabunak számítanak.

Pedig léteznek jó nemzetközi példák, a legátfogóbb és legjobban kidolgozott talán az Egyesült Királyságban működik több mint egy évtizede, de hasonló törekvések vannak az egészségügyi ellátás minőségének mérésére és összehasonlítására Svédországban, Dániában, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában is.

Mire jó mindez?

Felmerülhet joggal a kérdés, hogy miért éri meg energiát fektetni ennyi adat felvételébe, lejelentésébe, összesítésébe, kiértékelésébe, és főleg abba, hogy mindenki számára elérhetővé váljon?

A válasz egyszerű: ezzel, és talán csak ezzel lehet egységesen egy nagy lépést tenni a minőségi egészségügy felé.

A kulcsszó a transzparencia, vagyis az átláthatóság. Ezek a számok valós összehasonlítást tudnának teremteni, átláthatóvá téve ezzel az egészségügyi ellátást, valós versenyre, jobb ellátásra ösztönözve az egyes egészségügyi szolgáltatókat, sőt, magukat az orvosokat is.

Ezáltal hazánkban is csökkenne a székükben, mint „trónon ülő orvosbárók” kapcsolati tőkén alapuló lobbiereje, és más megvilágítást kapna a mindent átszövő és mérgező hálapénzrendszer is. 

Az eredeti témára visszatérve pedig: az ellátás minőségét jellemző, transzparens adatok nagyban megkönnyítenék a laikus társadalom számára a szabad orvosválasztást is. A „szép a hegem”, illetve a „hozzám kétszer is bejött műtét után” - típusú, valós ellátási minőséget nem tükröző ajánlások helyett (vagy mellett) közérthető szakmai, és gondosan felvett elégedettségi adatok segítenék az orvosukat kereső páciensek tájékozódását, vagy éppen: egy jó minőségi mutatókkal rendelkező területi ellátóban is jobban mernének bízni, megspórolva maguknak az orvoskeresés minden nyűgét.

Ami jelenleg ehhez hiányzik hazánkban, az főleg a bátorság. Ezzel ugyanis mind nekünk, orvosoknak, mind a minket foglalkoztató intézményeknek, az orvosi kamarának és az állami apparátusnak el kéne engednünk azt a ködös mítoszt, ami az egészségügyi ellátást körüllengi, és ami mögé gyakran bújunk. Ki kéne alakítanunk egy hibakultúrát, és fejlődni kéne mind az egyéni, mind az intézményi felelősségvállalásban. Ez pedig nagy feladat.

Mit tegyen ma az, aki orvost keres?

Amikor a cikk írásába kezdtem, egy kedves ismerősöm azt kérdezte, biztos vagyok-e abban, hogy meg tudom ítélni, mi alapján válasszunk orvost. Azt feleltem neki, hogy a jelenlegi helyzetben, úgy, hogy alapvető, a szakmaiságot és a betegelégedettséget vizsgáló adatok nem elérhetők egységesen, széles körben, én már azzal is megelégszem, ha tudatosságot ébresztek az olvasókban a kérdés összetettsége iránt.

Már az is fél siker, ha nem az alapján ítélik meg az orvost, hogy szép-e a műtéti heg, vagy a fórumozók ajánlják-e. Tájékozódjanak minél szélesebb körben. Az orvossal való személyes találkozás esetén készüljenek kérdésekkel, merjenek kérdezni mind a betegségükről, mind az orvosuk véleményéről, tapasztalatáról, a várható kimenetelről, az előforduló szövődményekről és a kezelési alternatívákról.

A kedvesség fontos, de nem elégséges, az viszont, hogy szán-e minőségi időt a tájékoztatásra, felel-e kielégítően a feltett kérdésekre, partnerként kezeli-e a betegeit a gyógyulásuk folyamatában, adhat némi képet arról, hogyan tekint az orvos a betegeire.

Kérjenek másod- és harmadvéleményt, kérdezzenek rá a kényelmetlenebb, az ellátás minőségére vonatkozó kérdésekre is. Tájékozódjanak az adott orvost foglalkoztató intézményről is, hiszen az orvossal valójában egy intézményt is választunk, mi több: egy orvos önmagában semmire sem megy egy jó csapat és megfelelő infrastruktúra nélkül.

Röviden úgy tudom talán összefoglalni a tanácsomat az orvosukat keresőknek, hogy merjenek „tudatos egészségvásárlók” lenni, és keressék minél szélesebb körben az elérhető objektív és szubjektív információkat, amelyek a döntésüket könnyíthetik.

Dr. Máté-Horváth Nóra