Héja-nász a mediterránban – Rendhagyó filmajánló
Támogatott tartalom
Ha filmet nézek, mindig az érdekel, hogyan érzem magam tőle. Ha unatkozom közben, másra figyelek, akkor egy idő tudom, semmi értelme maradni. Képes vagyok felállni a moziból, és kisétálni, vagy nemes egyszerűséggel csak bealszom. Életem nagy moziélményeit pedig megveszem DVD-n, hazaviszem, és a polcomra teszem, hogy megnézhessem annyiszor, ahányszor csak akarom. Ilyen elvárásokkal ültem be a moziba, hogy megnézem a Mindenki tudja című filmet. Aztán ez történt. Szentesi Éva ajánlója.
–
Az a nap kifejezetten rossz volt nekem. Meg voltam fázva, nyűgös voltam, késett a taxi, így majdnem oda sem értem a vetítésre. Amikor végül beültem az Urániába, kikapcsoltam a telefonom azzal a gondolattal, hogy „jó, most akkor megszüntetem a külvilágot, hátha lenyugszom közben”.
A Mindenki tudja című film két főszereplője, Penélope Cruz és Javier Bardem neve garancia a minőségre. A sztárházaspár olyan gyönyörű együtt, hogy öröm nézni őket akkor is, ha semmit nem csinálnak. (Jó, mondjuk, ez majdnem két órában azért kérdéses, de én szeretem a túlzásokat. És úgysincs olyan, hogy ők nem csinálnak semmit, hiszen tele vannak szenvedéllyel.)
A film elején azt éreztem, hogy basszus, ebben a kis spanyol városkában csak gyönyörű csajok élnek? Mert lássuk be, nem könnyű elmenni amellett, hogy Penélope Cruz még negyvennégy évesen is úgy néz ki, mint ahogy én huszonévesen sem. És ez még akkor is minimum bosszantó – akarom mondani: csodálattal tölt el –, ha egy nő egyre szebb lesz az idővel, mert rárakódnak olyan rétegek, amik csak izgalmasabbá és teljesebbé teszik. (Jó, ez nem mindenkire igaz.)
Az alaptörténet szerint Laura (Penélope Cruz) hazautazik Argentínából a Madrid melletti szülővárosába gyönyörű, tizenéves lányával, hogy részt vegyenek a nem kevésbé gyönyörű testvére esküvőjén (mondom, hogy mindenki szép). Sok évvel ezelőtti elválásuk után most találkozik újra a két régi szerelmes, Laura és Paco (Javier Bardem).
És akár hiszitek, akár nem, itt, ennél a résznél elkezdtem unatkozni. Mert sajnos semmi érdekeset nem találtam ebben az alapsztoriban.
Oké, gyönyörű helyeken rohangálnak gyönyörű nők, sármos pasik, átütő hangulat a spanyol kisvárosi miliőből, minden nagyon magával ragadó és plasztikus. De mi a sztori? Mi fog történni még azelőtt, hogy végzetesen kockára unom az agyam?
Aztán amikor már javában zajlik az esküvői jelenetsor, és épp kezdenék bóbiskolni, akkor történik egy csavar (ami ugyan nem valami egyedi, semmi extra, hozták ezt a papírformát máshol is a filmtörténetben): elrabolják Laura cserfes, vad, életvidám lányát, úgy, hogy a helyszín tele van a családdal, a rokonokkal és a barátokkal.
És akkor muszáj felébrednem, mert kezdődik a nyomozás. Rögtön egy olyan szál kerül a cselekménybe, ami izgalmas vetületet ad a sztorinak: ki lehet a rabló, ha a házban senki sem volt idegen? És ki lehet az a családból, aki ilyesmire vetemedik a jó magas, háromszázezer eurós váltságdíj reményében?
Viszont ez – szerencsére, mert imádom a műfajkeveredést – nemcsak egy krimi, mert nem csupán a bűnügyet vizsgálja, hanem azt is, hogyan viszonyul egymáshoz ez a két ember sok év elteltével, és mi történhetett köztük, ami mindkettejüket jócskán megroppantotta.
Egy mindent elsöprő szerelem árnyéka rajzolódik ki a gyerek eltűnése okozta felfordulás közepén, ami ennyi idő után is félelmetes erővel tör elő.
Nem nehéz persze ezt a két embert elképzelni együtt, még úgy sem, hogy szinte egymáshoz sem érnek a film alatt. És ennek nem az az oka, hogy ők a való életben is egy párt alkotnak. Szinte süt róluk az összetartozás, így gond nélkül képesek vagyunk magunk elé képzelni, hogyan zúgtak egymásba korábban.
Amíg pörögtek a jelenetek, és néztem a heves gesztusokat, amik erősen emlékeztettek a Sophia Loren-filmekre, eszembe jutott, mennyire vicces volna, ha én is így gesztikulálnék például a szerkesztőségben. Hogy például mondana valamit a D. Tóth, én meg elkezdenék ilyen hevesen csapkodni. Vagy járnék egy sráccal, és ha nem tetszene valami, teátrális könnyekben törnék ki, majd megölelném, aztán felpofoznám. Nagyon bírom ezt a temperamentumot, anélkül szórakoztat, hogy áthajlana a szappanoperák giccses világába.
Szóval egy filmtől azt várom el, hogy valamilyen érzelmet kiváltson belőlem, és ne unatkozzak. A Mindenki tudja ezt teljesítette. Nekem bőven elég, ha nem tudom egyből kitalálni, ki a gyilkos, ha képes meglepni, és még temperamentum is van benne.
Bár nem váltja meg a világot – ez nem is szándéka –, azért képes meglepetést okozni. Nem mondhatom el, hogyan, és mi a vége, mert nem szabad lelőni a poént.
Szentesi Éva
Képek: Mindenki tudja (Focus Features, 2018)