Az ő sorsuk a miénk is – Ma van a szegénység elleni világnap

–

Talán az Úr megadja…

A sor szokás szerint a Rókus kórházig ér, pedig sokan már megkapták az ellátmányt, és most éppen ülőhelyre vadásznak, hogy kényelmesen megebédelhessenek. Igyekszem elvegyülni köztük, hol egyiküket, hol másikukat megkérdezve, lenne-e kedve beszélgetni kicsit. Többeket visszatart a szégyenérzet, néhányan azonban megnyílnak – igaz, a fotózásba még ők sem egyeznek bele, és van, aki a nevét sem vállalja. Ami persze érthető – melyikünk szeretne „így” híres lenni?

Balogh Sándorné Hajdúhadházán élt a családjával. Aztán szűk két évtizede a férje meghalt – az asszony, hogy tisztességgel el tudja temetni, elbontatta a házukat, az építőanyagot pedig eladta. A teleknek önmagában persze nem sok hasznát vette, így az akkor már Budapesten lakó gyerekei után jött. A kapcsolata ilyen-olyan okokból mindannyiukkal megromlott, végül sehol sem volt maradása. Parkokban húzta meg magát – „hol a padon aludtam, hol a pad alatt” –, mígnem sikerült bekerülnie egy szállóra.

A családot ma már rég nem a vér szerinti hozzátartozói jelentik számára, hanem egy sorstársa-barátnője, akivel az ételosztásra is érkezett.

Andrea Örkényben él férjével és három gyermekével. Nekik van fedél a fejük fölött, mi több, sajátjuk a ház. A pénz azonban kevés – az anyuka nem talál munkát a környéken, a szóba jöhető fővárosi munkáltatók pedig nem térítik meg az utazási költséget.

Bár Andrea maga sincs könnyű helyzetben, valamiképpen szeretné viszonozni, amit itt kapott: jelentkezik is önkéntesnek a karácsonyi ételosztásra.

Egy másik asszonyból csak úgy árad a panasz: hamarosan el kell hagyniuk az albérletet lányával – aki ráadásul nemrég veszítette el az állását, mehet vonatot takarítani – és unokájával. Másik, nem vele élő unokája agydaganatos, ő maga is többféle betegséggel, köztük diabétesszel küzd. Így dolgozni nem tud, kevéske jövedelme pedig arra sem elég, hogy kiváltsa a gyógyszereit. Reménykedik, hogy szintén a helyszínen lévő Magyar Máltai Szeretetszolgálat orvosai segítenek majd rajta.

És persze bízik az Úrban. Hogy ezután is megadja azt a bizonyos mindennapit.

„A sevillai borbély”

Egy talpig úriember benyomását keltő férfi harminc évig dolgozott az Operában. Maga is játszik zongorán és hegedűn, de, ahogy fogalmaz, nem művészi, hanem amatőr szinten. Az éneklés az, ami igazán közel áll hozzá – pályaként is ezt választotta volna, de másképp hozta az élet, díszletfestő lett. Már régóta nyugdíjas, a komolyzene iránti szeretete azonban megmaradt – nemigen lehet tőle olyat kérdezni a témában, amire ne vágná rá azonnal a választ. Tudását a társaival is megosztja abban az egyházi fenntartású segítőközpontban, ahová naponta ellátogat.

„Mondtam valamelyik nap, hogy fiúk, jön a borbély” – meséli. – „Többen jelentkeztek is hajvágásra, de csalódniuk kellett, mert A sevillai borbély jött.”

Az Operába már rég nem jár – nem engedheti meg magának –, az Erkelbe azonban jó néhányszor sikerült háromszáz forintos jegyet szereznie. Ez persze nem a nézőtérre, hanem a folyosóra szól, de ő akkor is boldog, ha hallhatja az előadást. Csak arra kell vigyáznia, hogy szünetben ne legyen szem előtt: tiszta, rendezett a ruhája, de mégsem színházba való, állapítja meg tárgyilagosan.

„Életvitelszerűen közterületen tartózkodók”

És jönnek persze az „életvitelszerűen közterületen tartózkodók” is. Van, aki saját bevallása szerint örömmel költözne be valamilyen szociális intézménybe, ha lenne üres ágy.

Van, aki fordult már meg szállón, és az ottani rossz tapasztalatok miatt kötött ki ismét az utcán – például összeszedett valamilyen élősködőt, vagy a vagyonát jelentő néhány használati tárgynak reggelre lába kelt.

Nem beszélve arról, hogy az ilyen helyeken sok, az átlagosnál jóval kiszolgáltatottabb és sérülékenyebb embernek kellene valamiféle közös pontot találnia, hogy a közös fedél alatti lét, ha nem ideális, de legalább valamelyest konszolidált legyen. A hajléktalanság azonban nemcsak a testet, hanem a lelket is pusztítja – így pedig érthető módon alkalmazkodni is nehezebb. A fedél nélkül élőket egyébként sem lehet egyetlen szürke masszaként kezelni: önálló személyiségek, más és más történettel a hátuk mögött, más és más élethelyzetben, ennek megfelelően a megoldásra sincs egyetlen, minden esetben beváló recept.

Hogy mi lesz velük, nem tudni – csak annyi biztos, hogy ott, ahol eddig meghúzták magukat, tovább nem maradhatnak.

Nem csak nálunk van „hajléktalankérdés”

A hajléktalanság kisebb vagy nagyobb mértékben Európa nyugatabbi felén is problémát jelent. A lakhatási válság ugyanis korántsem magyar specialitás – máshol is elszabadultak az ingatlanárak, miközben a bérlakásrendszer hiányosságokkal küzd. 

Londonban például nem tilos az utcán élni.

A No Second Night Out – „ne legyen második éjszaka kint” – nevű, kiterjedt hajléktalanellátó rendszernek köszönhetően pedig az otthonukat elhagyni kényszerülők szinte azonnal fedelet kapnak a fejük fölé. Ennek ellenére a hivatalos adatok szerint tavaly 4751 ember „lakott” közterületen – ami csaknem a duplája a 2010-es számnak.

Németországban – szintén a hivatalos adatokat alapul véve – 2017-ben 860 ezer embernek kellett az utcán aludnia – elsősorban a nagyvárosokban, ahová egyébként sokan éppen a jobb élet reményében érkeznek. Friss adatot egyelőre nem sikerült fellelni, ám akkor egy éven belül további 40 százalékos emelkedést prognosztizáltak. Mindebben a fenti okok mellett szerepet játszhat az is, hogy bár az ország példát mutatott a menedékkérők nagyszámú befogadásával, nem, vagy legalábbis csak részben volt felkészülve az ily módon kialakuló helyzetre – így például tetőt sem tud adni mindenki feje fölé.

Franciaországban ugyancsak nő a hajléktalanok száma.

Párizs főpolgármester asszonya, Anne Hidalgo erre választ adva a minap jelentette be, hogy az önkormányzat az év végéig további 1500 helyet biztosít azoknak, akiknek nincs hová hazamenniük, novemberben pedig a városházát is megnyitják a fedél nélkül élő nők előtt.

„A finn csoda”

Igazán hatékonynak a skandináv állam bizonyult: itt nem „menedzselik”, hanem lehetőség szerint megelőzik a hajléktalanságot. Ennek érdekében indították el 2008-ban a Housing First (első lakhatás-programot), melynek keretében addig értékesítetlen ingatlanokat vásároltak fel, illetve új lakásokat építettek. Mindez természetesen jelentős ráfordítást igényelt az állam részéről, de 2015 végén már csak 7000 volt azoknak a száma, akik nem rendelkeztek valamiféle otthonnal, 80 százalékuk pedig nem is volt a szó szoros értelmében fedél nélküli, hanem barátoknál, rokonoknál talált átmeneti szállásra. Abban pedig valószínűleg minden szociális munkás egyetért, hogy könnyebb ezen a ponton „elkapni” valakit – legyen szó munkanélküliségről, addikcióról, betegségről, sokszor ezek kombinációjáról –, mint akkor, amikor már valóban beszippantja az utcai lét. 

Ez az út tehát nemcsak emberségesebb, hanem olcsóbb is.

Az étel a szeretetnyelvük

A Krisna-tudatú hívők által alapított Ételt az Életért Alapítvány évtizedek óta segíti a rászorulókat. Több fővárosi kerületben, illetve vidéki városban minden hétköznap friss, ízletes és valóban tápláló ebéddel várják azokat, akiknek nélkülözniük kell, évi négy alkalommal pedig kiemelt ételosztást szerveznek – ilyen volt a vasárnapi is. Ekkor

a meleg étel és az édesség mellett élelmiszercsomaggal is igyekeznek megkönnyíteni ellátottjaik életét.

Mindezt vallásos kötelességüknek, magát az ételt pedig egyfajta szeretetnyelvnek tekintik, hiszen az nemcsak a testet, hanem – mivel a jóság minőségében készült – a lelket is táplálja.

Ezekben a nehéz időkben különösen nagy szükség van a tevékenységükre – ám van, ami alapvetően nem rajtuk múlik. Az alapítvány munkatársai ugyanis észrevettek bizonyos mintázatot a bajba kerülteknél, akik úgy érzik – és sokszor valóban így is van –, hogy nem számíthatnak senkire. Fodor Kata sajtóreferens szerint most még inkább oda kell figyelnünk egymásra, mint egyébként.

Mindannyian tudunk tenni valamit

„Legyünk empatikusabbak!” – javasolja.

„Vegyük észre, ha valaki a környezetünkben elindult lefelé, és próbáljunk neki segíteni. Fontos persze, hogy maga az érintett is igyekezzen kiérdemelni a körülötte lévők támogatását – és persze leküzdje a szégyenérzetet. A legnagyobb megtartó erő pedig a családokban rejlik. Egy mediterrán régiókban végzett kutatás is arra jutott, hogy az ott élők – az egészséges étrend, a sok napsütés és a tenger közelsége mellett – azért élnek jóval tovább az átlagnál, mert az asztal körbeülve közösen étkeznek. Mi is arra kérjük az embereket, hogy az ebédet lehetőleg vigyék haza, és szeretteikkel együtt fogyasszák el – ezzel ugyanis a köztük lévő kötelék is erősödik.”

Mezei M. Katalin

Képek: Bojkovszky Péter