–

Az a durva, hogy tudom a választ.

Több is van.

Zajszennyezés

Egyrészt – az internetnek hála – rendelkezésünkre áll minden, hogy informálódhassunk, mi a legjobb a csemetéinknek. A baj az, hogy nem mindegy, honnan szedjük össze az infókat. Mindenről van cikk, és mindennek az ellenkezőjéről is. Aztán kimész az utcára, és szól a néni hogy „jaj, az a hordozó rossz a gerincének, kenguru kellene”, miközben az ortopéd orvos szerint pont nagyon jót tesz neki. Az anyósod szerint a félévesnek már nem kell az anyatej, a WHO szerint meg kétéves korig ajánlott, de minimum fél évig. A játszótéren iksz anyuka otthon főzi a biopépeket, míg a szomszéd csaj az igény szerinti hozzátáplálás híve, szerinte az az ideálisabb.

Mondjuk ki, túl sok a zaj. Mindenhonnan információk tódulnak feléd, ha akarod, ha nem.

Épp csak egy dolog hiányzik: te és az intuíciód. Mert mindenkiben ott van a belső csengő, ami jelez, és igenis hallható, de csak akkor, ha fontosabbnak tartjuk, mint mások véleményét.

Túlbonyolítás

Szerintem a kevesebb az anyaságban is több. A sok kütyü, szakkönyv, cikkek, kutatások, ajánlások, fejlesztő játékok és foglalkozások lassan már az illúzióját sem teremtik meg a nyugodt baba- és gyerekkornak. Patikamérlegen vizslatjuk a kicsiket, hogy hol tartanak a „nagykönyvhöz” képest. Ha kicsit is más, máris elbizonytalanodunk, hogy nincs-e valami baj. Azt hiszem, ez kódolt. Természetes. Csakhogy a mai viszonyok nem azok.

Régen nem láttunk ennyi viszonyítási alapot. Nem volt ennyi forrás. Ha a forrás szar volt, két választás maradt: szót fogadni a gyerekorvosnak, védőnőnek, anyósnak, főbérlőnek, vagy egyik fülön beengedni, másikon ki, és hallgatni a megérzéseinkre.

Ma a megérzéseink és ösztöneink elnémítása hatalmas biznisz.

Kiválóan manipulálható egy anya törékenysége, hisz a cél nyilván az, hogy a legjobbat adjuk a gyerekeinknek.

Tökéletes. Vagy nem.

Amíg megfelelünk minden ajánlásnak, elolvasunk minden véleményt, amit aztán megrágunk közösen a Facebook-csoportok tagjaival, ha a tökéletes fejlesztő játék felkutatásával töltjük az időt, és totál esélytelenül, de akkor is próbálunk választ kapni arra, hogy melyik ételt mikor kell bevezetni, ha a megfelelő hordozó megfelelő módon való megkötése miatt ki is hullik a hajunk, akkor bizony igen gyorsan elszalad mellettünk az élet.

A gyerekekkel kapcsolatban annyi mindenre van logikus válasz Google nélkül is. Csak figyelni kell, megismerni… és ugyanezt tenni magunkkal is.

Amíg kifelé próbáltam megfelelni, egy merő frusztráció voltam. Aztán valahogy átálltam, és mióta az ösztöneim vezetnek (például abban, hogy mikor jobb mégis inkább tanácsot kérni), azóta én is nyugodtabb vagyok.

Már nem akarok tökéletes és szuper anya lenni. „Elég jó” akarok lenni. Nem a legjobbat akarom adni a gyerekeimnek, hanem a tőlem telhető legjobbat.

Olyan példát akarok mutatni, amikor nem vág a földhöz, ha ikszipszilon szerint valamit nem jól csinálok. Bízom magamban. Vállalom, hogy néha követek el hibákat, de azt is, hogy nem ostorozom magam miattuk.

Lehet, hogy a glutént túl korán vagy túl későn vezetem be, viszont tiltakozom az ellen, hogy ma már ne lehessen szakirodalom nélkül gyereket nevelni.

Szeretet

Ma a nagy fiammal egy David Attenborough-dokumentumfilmeket néztünk. Láttunk számos anyát, akiknek nincs is másuk, csak az erős ösztönük, hogy mindenáron megvédjék a kicsinyeiket. Nem sok esélyük lenne az állatkölyköknek, ha az anyák csupán feleannyira blokkolnák az ösztöneiket, mint az emberek.

Amit a szeretet vezérel, abban szerintem nem lehet olyan végzetes hiba.

Amúgy meg, lehet hogy házi biokaján nő fel a gyermek, a legszuperebb fajátékokkal lesz körülvéve és csigolyáról-csigolyára támasztja meg a gerincét a kézzel szőtt hordozókendő, de komoly esély van rá, hogy ha felnő, majd beolvas nekünk: mit csesztünk el, és akkor majd lehet, hogy azt kívánjuk, a biopiac helyett inkább elmehettünk volna enni egy hambit.

Szóval nyugi. Az anyaság se nem tudomány, se nem verseny. Szeresd a gyereket, szeresd magad. Élj…

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak