Hát, ez meg mi?! Mit keres ez a műfaji katyvasz, amelynek faék egyszerűségű sztorija az innen-onnan összefércelt daraboktól dombornyomottabb, mint Frankenstein szörnye, a vége pedig víz helyett a nyálba fulladás veszélyét hordozza magában a giccs tengerén? Mit keres ez a Filmakadémia idei befutójaként?

A lány és a lény (Sally Hawkins és Doug Jones)

Mese habbal

Láthattuk már Alekszandr Beljajev kétéltű emberét, vagy a klasszikus európai népmesét, A szépség és a szörnyeteget ezer alakban a vásznon és a televízió képernyőjén, hogy a '60-as évek izmusainak (szex és rassz), valamint a hidegháborúnak a megidézéséről már ne is beszéljünk – ilyen egyedivé összegyúrva azonban még nem volt hozzájuk szerencsénk. Del Toro receptjében minden alkotóelemet jól ismerünk, mégis, ilyen ízes filmpogácsával azelőtt még soha nem találkozhattunk. Persze víz is kell hozzá. Ám sokkal fontosabb maga a Mesélő.

Aki megint úgy mesél, ahogy A faun labirintusa óta nem, talán, mert a kis hercegnőjéhez hasonlóan egy darabig megfeledkezett róla, amíg hobbitokkal, sárkányokkal, égig érő robotokkal, trollokkal, szellemekkel és vámpírokkal játszott Hollywood hátsó udvarain. Végül egy tündér kellett, hogy ismét magára találjon: Vanessa Taylor forgatókönyvíró, aki elsimította del Toro szkriptjének éleit és csúcsait, hogy méltóvá váljon a filmje címéhez. Ugyanakkor a felszíne továbbra karcol, nyomot hagyva a néző lelkében.

Love story, megejtő korrajzzal

Klasszikus szerelmi történet elevenedik meg a vásznon, az egymásra találás és az elfogadás misztériuma a ’60-as évek magával ragadó miliőjében, melyhez a hidegháború, a polgárjogi mozgalmak és az egyenjogúság hiánya fest gyászos keretet. Mégis vonzóvá suvickolva pompázik e kor, ha del Toro időkapuján keresztül nézzük. Óriási kontrasztot eredményez, hogy hősei mégis elvágyódnak.

Páratlan páros (Richard Jenkins és Sally Hawkins)

Hiszen fél évszázada is éppoly magányos tudott lenni az ember, mint manapság. A napi rutin könyörtelen ismétlődése eltompít, az időérzékkel együtt felőrli az ember egész lényét. Elisa (Sally Hawkins) azonban ezt nem bánja, a monotonitás a biztonság érzését lopja hétköznapjaiba, miközben lelkiismeretesen gondoskodik szomszédjáról, az illusztrátor Giles-ről (Richard Jenkins), és szórakozottan hallgatja kolléganője, Zelda (Octavia Spencer) fecsegését a családról. Egy titkos kormányzati létesítményben takarítónő, és ő az eszményi alkalmazott: születése óta néma.

Magányosságának talán tudatában sincs, amíg egy nap furcsa szerzetet nem hoznak be a laboratóriumba, aki még nála is elveszettebbnek tűnik. A lány és a lény között kapcsolat szövődik, és amikor a tudományos kísérlet alanya értékesebbnek bizonyul holtan, mint élve, Elisának lépnie kell, mentve a menthetőt. 

Michael Shannon, Sally Hawkins és Octavia Spencer

Gesztusok nyelvén

Nagyívű romantikus történet ez, ám amikor már-már giccsbe fordulna – időről időre megteszi –, del Toro saját magához hűen képen töröl bennünket: hol egy kis meztelenséggel, hol némi eltúlzott intimitással, hol pedig nem kevés vérrel és erőszakkal ránt vissza minket a valóság talajára, de úgy, hogy abba belenyekkenünk.

A történet logikai bakugrásain maga a színészi játék segít át: az Elisát lehengerlő természetességgel megszemélyesítő Sally Hawkins szavak nélkül is meggyőző tud lenni a sztori egy-egy hiteltelenebb fordulatánál. Hawkins a Paddington folytatása előtt ugrott fejest del Toro vízi kalandjába, ahol aztán alkalma nyílt drámai mélységekbe merülni, pusztán a gesztusaira hagyatkozva. Ez a film az ő nagy lehetősége.

Sally Hawkins és Doug Jones

Csak úgy, mellékesen

A mellékszerepek kidolgozottsága szintén árnyalja a képet, amelyet A víz érintése nyújt. Azért lett ilyen „szögegyenes” maga a cselekmény, hogy ezeknek a karaktereknek kellő játékidő jusson, hogy önmagukban is kiteljesedhessenek, és bevonzzák a műfaji és drámai sokszínűséget a történetbe: az idegen lény a mesei motívumot, a lelkiismeretes tudós a hidegháborús kémesdit, a gonosz biztonsági tiszt a heist-mozik izgalmát, a szomszéd illusztrátor a „takargatnivaló” homoszexualitást, az afro-amerikai barátnő a faji kártyát. Naná, hogy ez a színpaletta vonzónak bizonyult a Filmakadémia számára!

A mellékszerepekben pedig brillíroznak a színészek: Richard Jenkins macska- és musicalbolond házi barátként, Octavia Spencer csacsogó barátnőként, Michael Stuhlbarg jóravaló tudósként – idén három Oscar-jelölt filmben is feltűnik: ezen kívül a Szólíts a neveden apafigurájaként és A Pentagon titkai egyik újságírójaként. A show-t azonban ismét Michael Shannon lopja el az antagonista karakterével, akinél mocskosabb, érzéketlenebb és korlátoltabb embert – ha valamiért köszönetet mond, még akkor is képes belerúgni a másikba, ja, és csak vizelés előtt mos kezet – aligha hordott a hátán a föld. Nem is értem, hogy róla miért nem szól a fáma, amikor az év legtenyérbemászóbb rosszfiúját kelti életre. Mindegyiküknek megvannak a maguk drámája és titkai, amelyek lejátszódnak és napfényre kerülnek a kétórás játékidőben.

Sally Hawkins és Octavia Spencer

Leleményes Toro

A víz érintése szerelmes film. És egyben hidegháborús thriller. Na meg szöktetős kalandfilm. Meg persze horrorba hajló fantasy. Mese felnőtteknek a másikról, a másságról. Meg mások szemében a másság hiányáról. Mindenekelőtt azonban óda a régi filmekhez, a mozi világához, kalapemelés a múltnak, az összes letűnt korszaknak, a némafilmektől a hangosig, a musicalektől a játékfilmekig… Guillermo del Toro leleményes Hugója, amely a vásznon megszülető csodát élteti. Gyere, érintsd meg, hogy az is megérinthessen!

                                                                                                                                                                                 Bányász Attila

Képek: A víz érintése (TSG Entertainment, 2017)