Budapest noir – Amiből csak a noir maradt ki – Filmkritika

– 

A noir vajon mi? Hát, tükör

A film noir stílusirányzat, amelybe a francia filmkritikusok skatulyázták be a második világháború után az európai mozikat dömpingszerűen elárasztó, sötétebb hangvételű amerikai filmeket. A noir nyomasztó, borongós hangulata a világégésből táplálkozott: a tengerentúlon futószalagon gyártott vígjátékok és musicalek között kiábrándultságával és pesszimizmusával követelt helyet az új filmes tendencia, reflektálva a társadalmi változásokra.

A szakadatlan mozgásban lévő társadalom tükörért kiáltott, és a film noir képes volt kendőzetlenül megmutatni az amerikai álom sötét oldalát, a talmi csillogás mögött rejtező feketeséget.

A fekete-fehér képek a valóság szürkeségét csempészték a mozivásznakra.

Nő a noirban: félúton

Ebben a korszakban a nemi szerepek is átértékelődtek: a nő az otthon melegéből, – selyemharisnyát és nercbundát húzva – a végzet asszonyává lépett elő. Nincs ebben semmi meglepő: a férfiak alámerültek a háborús pokolba, távollétük pedig kikényszerítette a nők társadalmi helyzetének változását, még akkor is, ha ezt nem nézte mindenki jó szemmel. Talán ez tükröződik vissza a „femme fatale” jellemzően negatívan feltüntetett karakterében, aki végre önálló és független személyiség, ugyanakkor veszélyes és csalárd, mivel a férfi főhőst bűnre csábítja.

A végzet asszonya mellett helyet kap egy másik női karakter is: a kulcsfigura segítőtársa, aki folyamatosan támogatja, mellette áll, s akinek olykor még maga előtt sem tiszta, milyen érzésekkel is viseltetik a ballonkabátba, dohányfüstbe és cinizmusba burkolódzó férfi iránt.

A film noirban a nő továbbra is másodhegedűs szerepre van kárhoztatva, de legalább már nagyon is aktív és cselekvő személy, aki képes megváltoztatni az események menetét.

Bűnös Budapest

Érdekes és izgalmas ötlet ezt a hagyományosan amerikai stílust krimi formátumban történelmi távlatokba helyezni, és magyar irodalmi közegbe ültetni. Az inkognitójára kínosan ügyelő Kondor Vilmos író a ’30-as évek Budapestjére kalauzol, és részleteiben mélyed el az akkori magyar társadalom bemutatásában, hitelesen villantva fel az aktuálpolitikai viszonyokat. Kondor a Budapest Noirban nem ítélkezik, nem tör pálcát, csupán megmutat: felgördíti a függönyt, és rendkívül olvasmányosan ábrázolja a történelmi kontextusba helyezett élethelyzeteket.

Maga az alapsztori szinte sablonosan egyszerű: egy lányt holtan találnak a Nagy Diófa utcában. Egyedül csak Gordon Zsigmond, az Est napilap bűnügyi zsurnalisztája hajlandó észrevenni, hogy nem holmi kéjnőről, hanem valószínűleg jó családból származó, zsidó lányról van szó. Miközben a városban mindenki Gömbös Gyula miniszterelnök temetésével van elfoglalva, Gordon a saját szakállára nyomozni kezd a lány halála ügyében. A szálak egyre magasabbra vezetnek, mind inkább részt követel a történetből a politika: az antiszemitizmustól a kommunizmusig mindenbe belekóstolunk, és ezek az ízek bizony egy cseppet sem idegenek számunkra. Mindegyiket jól ismerjük. Mindegyik itt van még ma is a szánkban.

Könnyedén és logikusan gördül előre a történet, a nyomozásnak cseppet sincs görcsös izzadtságszaga, hiányoznak a logikai bukfencek: jól felépített krimiben mélyedhet el az olvasó. Az ismerős helyszínek a maguk természetességével követik egymást, szinte az orrunk előtt bomlik ki a fővárosi panoráma, ahogy ugrálunk egyik utcából a másikba. Ugyanakkor nemcsak a helyi nevezetességekhez kalauzol el az író, hanem a gangos belvárosi házak sötét, málladozó kapualjaiba, ahol a macskaköveken opálos tócsákba gyűlik a vizelettel keveredő esővíz, a lokálok füstös szeparéiba, ahol bármi megtörténhet, izzadságszagú bokszklubokba, ahol a testeknek csapódó kesztyűk tompa puffanásainak velejárója a vér, valamint a külvárosi putritanyák reménytelen embertelenségébe, hol már „nem kap választ a lélek”. Gordon Zsigmond rendhagyó figurája mellett a könyv másik főszereplője minden erényével és bűnével együtt: maga a város.

„Kicsit sárga, kicsit savanyú…”

Épp ezért olyan ironikus, hogy Gárdos Éva filmjéből pont Budapest hiányzik. Ugyan kapunk belőle pillanatokat, de itt, ebben a kontextusban ez most édeskevés.

Nem érzem magam otthon ebben a filmben. Szemben a regénnyel, amelynek majdnem minden külső helyszínéhez köt valami emlék. Ha más nem, hát az, hogy jártam ott, koptatva az utca kövét.

A Budapest Noir tévéfilmes jellege kevésbé zavar. Képeit Ragályi Elemérnek és fiának, Marcinak köszönhetjük. Azért belefért volna Török Ferenc 1945 című filmjéhez hasonlóan némi sötétebb tónus, még a Kukoricasziget képi világa is mozisabbnak hat. Talán mégiscsak maradhatott volna ott az a lámpa, ahol ön gondolta, kedves Elemér! (Ragályi Elemér erről a sajtóvetítést követő beszélgetésen mesélt - a szerk.)

A thrillerbe hajló magyar tévéfilmek reneszánszát éljük: elég Köbli Norbert remekül megírt filmjeire, A vizsgára, A berni követre vagy a Félvilágra gondolni. Igen, lehet ezt jól csinálni. Lehet itt atmoszférát teremteni. Ami most nem igazán jött össze. Nem sikerült elég feketére festeni ezt a várost filmet. Talán azért, mert az igazi budapesti noir valójában nem is olyan sötét?

Nő(ir)i sorsok

Kondor meglepően erős női karaktereket sorakoztat föl a regényében: itt van mindjárt Krisztina, Gordon grafikus kedvese, aki maga teremtette meg saját egzisztenciáját. Független, felelősségteljes ember, akire mindig lehet számítani. Nem tudom, mi vezette (meg) a filmeseket, amikor a filmváltozat azzal indít, hogy a nő pénz és fedél nélkül, kiszolgáltatottan somfordál vissza ahhoz a férfihoz, akit annak idején szó nélkül hagyott el, és aki lecserélte valami könnyűvérű nőcskére.

Szerencsére a megalázó helyzetből Tenki Rékának nem kis munkával sikerül kimozdítania a figuráját, a Gordont alakító Kolovratnik Krisztiánnal közös párosuk pedig egészen jó.

A stilizálás egy dolog, a regényadaptációk velejárója, de egy jól kidolgozott karakter alaptulajdonságaihoz nem érdemes hozzányúlni, pláne elvenni belőle, mert attól csak szegényebb lesz a produkció.

Dobó Kata megfáradt „femme fatale” figurája már más tészta. A Vörös Margó madám egy elit klubban. Nagy hatalmú asszony, akinek megvannak a maga titkai. Ugyanakkor pokolba kívánja az egészet. Az egyik legjobban adaptált karakter. Fásult, de annyira még nem közönyös, hogy teljesen hidegen hagyja a lányai sorsa.

Törőcsik Franciska a halott lány szerepében meglehetősen kevés vászonidőt kap, pedig a noirra jellemző flashbackek formájában feltámasztható lett volna. Nagyon érdekes a története, megért volna egy misét, hogy lássuk sorsának tragikus alakulását. És akkor a színésznő is nagyobb teret kaphatott volna. Legalább olyan erős karakter ő, mint amilyen Krisztináé: a szerelemért bármire hajlandó. Ha legalább feleannyira szerették volna viszont, mint amennyire ő szeretett…

Szőllősyné Irma meghasadt szívű anya szerepéhez Kováts Adél még jelentősen hozzá is tudott tenni. A film tetőpontjának számító, kamaradarabnak is beillő jelenetben Kulka Jánossal együtt lopják el a show-t: Kolovratnik jó érzékkel csak beáll a szoba sarkába, és hagyja, hogy a két színészóriás drámaibb befejezést kerekítsen, mint amilyet Kondor a regényében elképzelt.

A folytatás margójára 

A Budapest Noir filmváltozatában – a végjátékot követően – elmarad a morális feloldás, ami fájó űrt hagy maga után. Sebaj, a Bűnös Budapest-ciklus épp most bővült, egy esetleges folytatáshoz van miből válogatni.

Addig pedig marad nekünk a főhős, Gordon Zsigmond cinizmusa, pikírt megjegyzései és a szája sarkába tolt cigaretta. Loholás a bűnös városon keresztül. Egy életen át. A horizonton viharfellegek. Itt még csönd van, mintha nem is rezzennénk, és az Est zsurnalisztájával együtt rohanunk bele a második világégés poklába.

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben? Nem a zuhanás számít. A leérkezés.” 

Bányász Attila

fotók: Big Bang Media 

A film producereivel néhány napja D. Tóth Kriszta készített interjút, ITT olvashatod.