–

Sokáig nem is tudtam, hogy zsidónak számítok. Szép magyar nevem van, ezt az apámtól kaptam, de azt is csak a gimiben a történelemórán tudtam meg, hogy ezzel a névvel előttem évszázadokkal hatalmas nagyurak döntöttek életről-halálról. Nem foglalkoztatott a téma. Fontosabb volt a foci, a suli, a haverok. Tudtam, hogy az apám családjából néhányan a német megszállás után zsidó gyerekeket mentettek a budai villájukban, amit aztán a kommunisták elvettek. Nem voltam rájuk büszke, számomra mindez történelem volt. A jelen volt a fontos, az unokatestvéreim, akikkel apai nagyanyámnál nyaraltunk, aki templomba járó asszonyként addig könyörgött apámnak, mígnem a mélyen ateista férfiember a tesóimmal el nem cipelt a templomba, hogy ott tizenegy évesen egy szoknyás öregember engem is lespricceljen vízzel. Tök cikinek éreztem a keresztelést. Annyi maradt meg, hogy félhomály volt, előttünk egy csecsemőt locsolt le a pap, a kisbaba kegyetlenül ordított, és arra gondoltam, túl nagy vagyok már ehhez az egészhez. Nem értettem, miért volt erre az egészre szükség, miért kellett kiöltözni, és miért csinál apám a szovjet fényképezőgépével rólunk fotókat, amiket aztán előhívás után a nagyanyám megkönnyebbülten, könnyes szemmel ölelgetett, mint valami szent ereklyét.

Ma már tudom.

Az anyám családjából viszont alig ismertem valakit. Ők nem voltak, illetve csak alig voltak. Ha kérdeztem, hol vannak, elmondták, hogy már meghaltak. Nem feszegettem a témát.

Anyámnak volt egy unokatestvére, Amerikában élt. Nem ismertem, kiskamasz voltam, amikor az amerikai rokon Magyarországra jött, és meglátogatott bennünket. Talán épp a keresztelésem éve után történt. Nagyon vártam, de nem azért, hogy megismerjem, hanem azért, mert tudtam, hogy nem jön üres kézzel. A rendszerváltás előtt pár évvel nagyon menőnek számítottam a suliban a tőle kapott amerikai ceruzáimmal, tolltartómmal, és egyéb Made in USA-feliratú dolgaimmal.

Az amerikai nagybácsi nekem akkor öregnek tűnt, de negyven felett mindenkit az öregek kategóriájába soroltam. Anyámék elmondták, hogy nem hall, egy gyerekkori betegség szövődményének hazudták a süketségét, és szépen megkértek arra, hogy legyek erre tekintettel, ne forszírozzam a témát, és viselkedjek úgy, ahogy egy jól nevelt kisfiúhoz illik.

Arra viszont nem gondoltak, hogy meg fogom kérdezni vacsora után, hogy mi az a tetoválás a karján. Megkérdeztem, igaz, nem kaja közben, hanem jól nevelt kisfiúként már a konyhában anyámtól, miközben mosogatott. Majdnem kiesett a tányér a kezéből. Nem értettem, miért. Ketten voltunk a konyhában, én egy rövid választ vártam, de anyám letette a tányért, megtörölte a kezét a konyharuhában, leült velem szembe a hokedlire, és mesélni kezdett.

Akkor hallottam először a koncentrációs táborok borzalmairól. Nem adagolva, hanem ömlesztve. Kiderült, hogy a nagybácsit gyerekkorában elvitték a németek, és a koncentrációs táborban süketült meg.

Akkor tudtam meg, hogy a rokon zsidó.

Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Korábban már hallottam a suliban büdöszsidózni a gyerekeket. Nem volt általános, de néha elhangzott az iskola udvarán veszekedés közben. És persze tudtam, hogy ha a rokon zsidó, akkor valamennyire nekem is annak kell lennem, és ezt a titkot valahogy fel kellett fejtenem.

Évek kellettek, míg kiderült a családtörténet, hogy anyám szülei kikeresztelkedett zsidók voltak, és még a német megszállás előtt elmentek Magyarországról, hogy életben maradjanak. Mindenüket eladták bagóért, hogy aztán nincstelenként térjenek vissza a háború után. Magyarnak vallották magukat, ám a háború alatt napra napra világosabbá vált számukra, hogy ha nem lépnek, a magyar állam vágóhídra küldi őket, ahogy a család legtöbb tagját. Tabu volt ez a téma, és az a pár ember, aki anyám családjából visszajött, ők sem szívesen beszéltek a vészkorszak alatt átélt borzalmakról. Amikor már elég nagy lettem, akkor is csak hosszas unszolásra jöttek elő a történetek. Az egyik pesti rokon hiába jött haza például tizenhat évesen Auschwitz-ból, a lakásukban már idegenek laktak. Amikor bekopogtatott a saját lakásukba, elküldték onnan, és miközben azon gondolkozott, mihez kezdjen, a volt szomszédasszonyuk az elégetett édesanyja kosztümjében jött vele szemben az utcán...

Szerencsés vagyok, hogy a nagyszüleim jó időben jó döntést hoztak, mert ha maradnak abban az országban, amit a hazájuknak tartottak haláluk napjáig, én lehet, hogy soha nem születek meg. Szerencsés vagyok, hogy én már nem félek, mert nekem történelem ez az egész.

Az apai nagyanyám ugyanis a halála napjáig félt, hogy mi lesz, ha újra jönnek, és az unokáit elviszik, mert pontosan tudta, hogy a keresztlevél sem életbiztosítás egy őrült hatalommal szemben.

Gáspár Menyhért

Kép: Fortepan