–

A könyvek valami furcsa varázserővel bírnak. Ha figyelsz, megérzed, melyik után kell nyúlnod, és majdnem biztos, hogy olyat veszel le a polcról, amire akkor épp a leginkább szükséged van. Ha bánatos vagy, szórakoztat, ha tipródsz, új utat mutat, ha úgy érzed, egyedül maradtál egy nehéz helyzetben, társaságot és talán megoldást is nyújt. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom, ugyanis hosszú évek kitartó könyvbújásának hála (mondhatni reprezentatív a mintám), arra jutottam, hogy tényleg mindig olyan olvasnivaló került a kezembe, amilyenre az aktuális periódusomban a legnagyobb szükségem volt.

A Barhesz és én

Jobb társaságból kiátkoznának azért, amit most leírok, de megtörtént, hogy évekkel ezelőtt abszolút a borító alapján választottam könyvet. Egy különösen kimerítő vizsgaidőszak után megtépázott idegekkel kóvályogtam egy könyvesboltban, amikor is megakadt a szemem egy igazán szép kiadványon. Tojásszín borító, kék, vörös, narancssárga minták, éreztem, hogy ő és én azonnal egymásra találtunk. Hazavittem, megmutattam neki, hogy mostantól itt fog lakni, jó helyen lesz, kiváló társaságban, nézzen csak körül, milyen sokan vannak még itt, és hogy mennyire jó helye lesz nálam. Rubin Eszter Barhesz című első kötete pedig meghálálta a szeretetteljes fogadtatást.

Semmit nem bíztam a véletlenre, langyos, nyári estén, párás pohárban pezsgő rozéfröccsel, teraszon üldögélve kezdtem el ismerkedni a főhősnő, Virág történetével, nyilvánvalóan teljes volt a giccs, de úgy gondoltam, ennek most meg kell adnom a módját.

Először csak forgatgattam, nézegettem, majd belevágtam, és a varázs már két bekezdés után elindult. Virág élete, naplója, receptkönyve, családregénye, nem is tudom, minek nevezzem, egyetlen pillanat alatt magával rántott, és éreztem, hogy a még mindig kimerült, stressztől fáradt lelkem gyógyulni kezd. Mert már nem az én bajom, nem az én nyűgösségem, nem az én dilemmám volt a középpontban, hanem tudni akartam, mi történik ezzel a Virág nevű lánnyal és az életével. Kíváncsi voltam, hogy dolgozza föl a veszteségeit, hogyan lép tovább a kudarcok után, kik voltak a szülei, kiktől vált olyanná, amilyennek én a könyvön keresztül megismertem. Megszállottan olvastam, amikor és ahol csak módom volt rá. Lefekvés előtt, ébredés után, buszra várva, buszon ülve. Utoljára akkor voltam ennyire elszánt, amikor tizenegy-két évesen a Harry Pottert még a paplan alá is magammal vittem nagyapám gigantikus tábori zseblámpájával együtt. Amikor a végére értem, szó szerint hiányzott. Furcsa ürességérzetem támadt, és néhány napig kedvem sem volt másik könyv felé nézni. Hiányzott a tempó, a stílus, na és persze az oldalanként felbukkanó receptek.

Mert ahogy Eszter ír gasztronómiáról, sütésről-főzésről, alapanyagokról, kelő tésztákról, húsokról, süteményekről az maga a varázslat. Olvassa-olvassa az ember, és úgy érzi, most azonnal maga is alkotni akar valami szuvidolt, blansírozott, sült, főtt, rántott konyhai műremeket. Hogy nem teljes az élete, ha nem tölti fel a kamráját csodás, színes, illatos fűszerekkel, sötétzöld üvegekben titokzatosan lötyögő olajokkal, különböző formájú és méretű tésztákkal.

És elhittem, ott, akkor abban a néhány napban, hogy öröm, bánat, könny, nevetés minden belegyúrható egyetlen kelt tésztába, hogy a leves gyógyít, a madártej pedig maga a szerelmi vallomás. Hatalmas szerelem volt na, tökéletes egymásra találás.

Mert ilyen egy jó történet. Kiránt a megszokott medredből, elvarázsol, magával ragad, és mindig vissza lehet térni hozzá, hiszen szüntelenül egy újabb arcát mutatja meg.

Így volt megírva…

Azóta Eszter újabb könyvet írt: a Barhesz után jött a Bagel. Olyan volt olvasni, mint az egyszer volt szerelemmel újra megpróbálni. Még mindig ismerős volt, még mindig volt mit szeretni benne, csak egészen máshogy hatott, mint az a bizonyos első, varázslatos egymásra találás. Mint amikor két ember, akik egyszer nagyon szerették egymást, hosszú idő után újra találkozik. Még mindig ismered a másikat, olvasol a mozdulatai, hangsúlyai között, de arra is rácsodálkozol, hogy mennyit változott az elmúlt időben. Ez is ő, csak másik kiadásban.

Mire a Bagel a polcokra került, Eszter és én összebarátkoztunk. Felmentem hozzá, egészen a hegyre, hogy elhozzam az első, nekem készült barheszt, amit a barátnőm születésnapjára sütött, és közben nagyon drukkoltam, hogy a második nekifutás is ugyanolyan jól süljön el, mint az első. Ritka ajándék, de néha összejön, hogy megismerheted azt, akinek a gondolatait kötve-fűzve hazavitted magaddal, és hálás vagyok, amiért részem lehet benne. Így volt megírva.

 Kormos Lili

Megjegyzés: a barhesz a zsidó konyha fonott kalácsa, amelynek kelt tésztája főtt burgonyából és lisztből készül, és általában szombaton kerül az étkezőasztalra.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/chippix