–

Tíz gondolat a beszélgetésből: 

1. A narratív pszichológia szerint a beszédünk, a nyelvi környezet, ami körülvesz minket egy adott korban, kifejezi, ahogy a világról gondolkodunk. Ahogy a kollektív értékeket szem előtt tartó társadalom felől megyünk egy individualizálódó társadalom felé, megerősödik azoknak a személyes névmásoknak a használata, amik az „én”-ről szólnak – így a szövegekben is leképeződik az a belső átalakulás, amin mi, egyénként és közösségként végigmegyünk. A közösség háttérbe szorulása és az „én” előtérbe kerülése pedig mindannyiunk közös élménye az elmúlt években.

2. Manapság nagyon erőteljes eltolódás látszik abban, hogy az ember miben méri az értékességét. Az egyéni eredmények, a siker, a mérhető teljesítmény vált mostanra életcéllá – ezt pedig egyre erőszakosabb formában próbálják az emberek megvalósítani: megmutatni, valahogy körülrajzolni önmagukat, bemutatni a személyes teljesítményeiket, értékeiket.

3. Velünk születik a vágy arra, hogy láthatók legyünk. Az „én” kapcsolatban formálódik, hiszen túlélés sincs a másik nélkül – ez annyira mély, ősi tudásunk, hogy születésünktől kezdve keressük a másik közelségét. A másikat pedig akkor tudjuk megtartani, ha úgy kerülünk vele kapcsolatba, hogy az neki jó legyen. Minden gyereknek az a vágya, hogy kelljen a szüleinek, hogy valami olyat tudjon adni nekik, amire ők pozitív odafordulással reagálnak – ez az ősi vágy megmarad egész életünkben. Kell az önigazolás, amihez szükség van a másikra, aki igazolja a mi igazságunkat. Függők vagyunk egymástól, ez egy alapvetés. A kérdés viszont, hogy ezt a függőséget hogyan tudjuk jól kezelni, az életünkben a helyére rakni. Itt jön be az énhatárok kérdése.

4. A lelki határaink megélése először a testi határaink megtapasztalásából ered. Amikor megszületünk, a testi élményeken keresztül ismerkedünk a világgal: az által kezdenek formálódni az énhatáraink, ahogy fizikailag kapcsolatba kerülünk a másik emberrel. Az, hogy mennyire tartják tiszteletben a testi létezésedet, az igényeidet, mennyire reagálnak jól a szüleid a felmerülő szükségleteidre, nagyon fontos tapasztalat abból a szempontból, hogy később mennyire leszel te magad is tudatában a saját szükségleteidnek, és azokat mennyire mered majd képviselni. Vagyis mennyire leszel képes jól védeni az énhatáraidat. Abban az emberben, akinek nem tartják tiszteletben a szükségleteit, nem veszik figyelembe, hogy mire vágyik, ki sem alakul ez a képesség.

5. Az önmagunkért való kiállás képessége alapvetően egy folyamat eredménye – amellett, hogy meghatározza a temperamentum is, amivel születünk. Az első közösség pedig, ahol a határhúzást gyakoroljuk: a család. A gyerek, akinek letörik az akaratát, elveszíti a motivációját, vissza fog húzódni a kezdeményezéstől. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy felnőttként nem tud majd kiállni magáért.

6. Évtizedek óta folynak a viták arról, hogy mennyire önzetlen a segítség, amit másoknak nyújtunk. A mindig segíteni akarás vágya mögött nagyon gyakran parentifikáltság, azaz szülősítés áll. Ha gyerekként többet várnak el, mint amit érzelmileg és fizikailag teljesíteni tudsz, kialakul egyfajta csökkentértékűség-élmény, amit később megpróbálsz majd kompenzálni. Egyrészt ismerős élménnyé válik az állandó készenlét és segítő működés, másrészt folyamatosan ott lesz benned a csökkentértékűség-élmény, amit az állandó segítőkészséggel próbálsz valahogy ellensúlyozni, enyhíteni.

7. Egy amerikai szociálpszichológus, Adam Galinsky szerint a nők kevésbé ambiciózusak az önérvényesítésben, mint a férfiak. DE: amikor mások érdekeinek védelméről van szó, akkor határozottabbak, mint a férfiak. Ennek többek közt az is lehet az oka, hogy a nők általában könnyebben gondolkodnak közösségben. A legtöbb társadalomban úgy tekintenek rájuk, mint közösségformáló erőre, akik oda tudnak figyelni mások igényeire, és segítenek mások érdekeit érvényesíteni.

8. Az önérvényesítés egyik sarokpontja, hogy képesek legyünk nemet mondani. Ehhez azonban lelki stabilitás kell. Ha ugyanis attól félünk, hogy a „nem”-ért retorzió jár, akkor nem fogunk nemet mondani. Vagy ha mégis, utána olyan szorongást érezhetünk, ami elsöprő erejű tud lenni.

9. Az önérvényesítés szempontjából fontos, hogy akkor tudsz csak másoknak adni, ha te magad is jól vagy. Ha teljesen kizsigereled magad, akkor azokat a feladatokat sem tudod ellátni, amiket szeretnél, mert összeomlasz. A túl sok igenbe bele is lehet halni. Ha nem tudsz nemet mondani, egy idő után a tested fog. A test és a lélek ugyanis egymástól elválaszthatatlan.

10. Igenis létezik jó önzés, és ennek a jó önzésnek, azaz az önérvényesítésnek a kulcsa az asszertivitás – ez pedig tanulható. Az asszertivitás olyanfajta kiállás magunkért, amiben kölcsönösen nyerő helyzetbe kerülünk, mert miközben kiállunk magunkért, a másikra is tekintettel vagyunk, hogy az ő jogai, érdekei se sérüljenek. Olyan önérvényesítés, aminek nincs áldozata.

Tartsatok velünk a következő évadban is, mert beszélnünk kell!

D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi

A Beszélnünk kell! további epizódjait itt találod: