–

Én tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit vártam jobban Nyugatról: a Bravót, a híres lila csokit, vagy a tampaxot, de leghosszabban az újság tartott ki. Aztán jött a magyar változat, és elindultak a hazai, úgymond az ifjúságnak szóló magazinok, és követték a nagy testvér példáját: mindegyikben volt szexuális felvilágosító rovat. Ebben pedig különféle szakértők válaszoltak az olvasók kérdéseire, bár sokakban felmerült akkor és azóta is, hogy igazából ezeket a leveleket a szerkesztőség tagjai dobták össze hagymázas éjszakáikon, részegen, vagy bármilyen szer hatása alatt álló pillanataikban.

Mert ugye ki az a nő, aki maszturbálás után leül a kis asztalához, előkap egy szép levélpapírt, megírja kérdését a szakértőnek, elsétál a postára, feladja a levelet, és aztán vár pár hónapot azzal a viszonylag sürgető zavarral a rendszerben, hogy a segédeszközként használt dezodor kupakja benne maradt? Tudom, lassabb világ volt, de ennyire lassúra azért nem emlékszem.

Na de vágjunk a közepébe!

Van közöttünk, aki valóban (?) hasznát vette valamelyik magazin rovatának:

„A megboldogult Bravo magazinból (vagy Ifjúsági Magazinból, fene se tudja már) értesültem először arról a megnyugtató tényről, hogy a tampon nem tudja átszakítani a szűzhártyát. Igaz, akkor még azt sem tudtam, mi az a tampon, és hol a bánatba van a szűzhártya, de éreztem, hogy egyszer hasznos lesz ez a tudás. És lám…”

A szerkesztőség nő tagjai közül egyikünknek – lehet, hogy kvízt kellene ebből is csinálni? (hehe) – egy valóban nem mindennapi kép, akarom mondani, kérdés égett bele a retinájába, miszerint: „Egy fiú azon kesergett, hogy »kicsapta magának« (ugye mindenki érti a kiverte szó művészi megfogalmazását?!) az ól falára, és csak utólag gondolt bele, hogy odasüt a nap. Kétségbe is esett, hogy mi van, ha a nap kikelti a spermáit, ő pedig túl csóró ahhoz, hogy több millió gyereket felneveljen.”

Szerintem ez a fiú nagyon felelősségteljes emberré válhatott azóta, amennyiben nem aprózódott el a sok gyermek istápolásában.

Alapvetően meghatározta a tudatot akkortájt a teherbeeséstől való páni félelem, ennek interpretációi nem kevés osztályban, kollégiumban, táborban, baráti társaságban a kedvenc sírva röhögős kibeszélnivaló tárgyává váltak. Kiéhezett kutyákként vártuk az újabb lapszámokat, és a legfurcsább, hogy akár harminc év távlatából is emlékszünk például a lányra, aki nagyon aggódott, hogy az uborka teherbe ejtheti-e, illetve a klasszikus „közösklotyó-fóbiás” esetet is többen említettétek, amikor is a cseperedő kamaszban valóban felmerült annak a lehetősége, hogyha az édesapja után használja a vécét, akkor terhes lehet.

Hasonlóan erős felvetés volt ez is: „Ha apukám megmossa a nemi szervét, és az ugyanazt a szappant használom, akkor terhes lehetek tőle?” Csoda, hogy beugrik ez az emlék, a mostani, szappanos időszakban?

De azért nem álltunk meg alapszinten, a tét mindig emelhető volt,

bár bizonyos esetekben már erősen hajlok arra, hogy valamilyen gyógyszer elgurult annál, aki meztelenül ráfeküdt a kedvenc fiúzenekara óriásposzterére, és feltételezem, közben gondolt is, csinált is ezt-azt, aztán meg jött a rettegés, hogy esélyes-e, hogy akkor most egyszerre hordja-e ki az öt csapattagnak a gyerekét. Tényleg csak drukkolni tudtam, hogy egyiktől se legyenek ikrei!

Aztán ott volt a született természetimádó, ugyanakkor előre tervezős lány esete is: „Álmomban szeretkeztem a fikuszommal, és terhes vagyok.”

Ez érezhetően nem jelentett neki nagy lelki terhet, kérdésével a jövőre koncentrált: „Azt szeretném tudni, hogy hány százalék lesz növény, hány százalék ember, illetve kell-e majd locsolni?” Hát esküszöm, le a kalappal a válaszadó előtt, hogy meg tudta őrizni mindkettejük emberi méltóságát… még ha a kislánynak eleve nem nagyon sikerült.

De vissza a fiúbandákra!

Hát persze, mi lányok leginkább rájuk voltunk kíváncsiak, volt mindenféle szerelem is, de valahogy megpróbáltunk a valóság talaján mozogni, és megelégedni a szomszéd osztályba járó titokzatos, zsíros hajú sráccal.

Jó, nem mindenki, hiszen egyik olvasónkban pont egy kiakadt hölgy lamentálása maradt meg: „Egy lány teljesen kikelt magából, mert valamelyik brit fiúbanda egyik tagja bevallotta akkortájt, hogy homoszexuális. De nem azért borult ki, mert homofób volt, hanem mert ő menthetetlenül szerelmes volt ebbe a csávóba, és már azt is elképzelte, hogy hol fognak lakni, milyen kutyájuk lesz, meg ilyenek.” Végül is örülni kell, hogy a srác coming outolt: ki tudja, hogy mikor készíttette volna már elő a kelengyét szegény lány az anyukájával?

Persze volt, aki nem vágyott a hírességek világába, a saját közegéből választott, és így is jókora ellenállásba ütközött szegény: „13 éves vagyok, és szeretek egy fiút. Az a baj, hogy ő rám se bagózik, talán azért, mert izzadtságszagom van. Hogyan tudnám elcsábítani? Van még valami: amikor megjön a menstruációm, akkor elég büdös vagyok, s a súlyomból is le kéne adni.”

Drága kis csillag! Neki talán a szappanos lánnyal kellett volna leveleznie amúgy.

Persze voltak felvilágosult és révbe ért párok is, ők viszont fikusz ide vagy oda, tudták, hogy védekezni kell, ám egy kérdés mégis kifogott rajtuk. Mert azt megbeszélték ugyan, hogy felváltva (!) védekeznek, de a lány sokkal, se sokkal nehezebben nyelte le az óvszert, mint a fiú…

De volt olyan pár is állítólag, amely a szexuális póztól tette függővé, hogy ki veszi be a gyógyszert, és ha a lány volt felül, a fiú vette be az antibébi-tablettát.

Aztán volt csodálkozás, hogy késett a menstruáció…

Ennél már csak egy sokkal durvábbra emlékeztettetek, amikor egy kalandvágyó gimnazista a füzetspirált gondolta megfelelő védekezésnek. Spirál, spirál, ganz egal, nem?!

(NEEEEEMÁÁÁR! Ez még nekem is fáj konkrétan!)

Ezekhez képest már a teljes felszabadulást jelentették a híres ebihalak, amik átúsztak a kedves segélykérő lába között, egészen közel a puncijához, és nagy volt a félelem, hogy mindeközben észrevétlenül meg is termékenyítették.

Vagy, mondjuk, a szkinhed csaja, aki teherbe esett, és az aggasztotta, hogy esetleg a gyerek is kopasz lesz… Mondjuk, megértem, hogy szerette volna néha befonni a kislánya haját, amíg apa jó esetben pogózik valahol.

Lehetne még a végtelenségig folytatni a félbetört és bent maradó virslitől kezdve a falba lyukfúrásig, amibe vagy beragadt a szerszám, vagy megsérült, vagy a szülők előtt bukott le szegény gyermek… A lényeg, hogy szerintem semelyikünk sem találkozott még olyan emberrel, aki efféle leveleket írt. Ha pedig valóban léteztek is, egészen biztos, hogy ma már maguknak sem vallják be ezt a kisiklásukat.

Egyébként a hazai válaszadó szakemberek személye körül is volt egy furcsa kavar, hiszen a magyar Bravóban Szentmihályi Károly volt az, aki válaszolt az ügyes-bajos dolgokra (és ő állítja, hogy tényleg kaptak ilyen leveleket!), majd a Tina magazin is felkérte erre a posztra, amit a Bravo mellett saját nevén nem vállalhatott, így egyszerre több pszichológust játszott el. Ő lett Gergely Szabolcs, Károly György és Óvári Gyöngyvér is egy személyben. Az összes közül számára a legviccesebb levelek azok voltak, amikor az egyik alteregójának panasz érkezett a másikra, és kérték, hogy beszéljen a kollégával, mert túl arrogáns a stílusa.

Hja, nem csak a kamaszok dolga volt nehéz, kérem… Bár azt hiszem, hogy Szentmihályi többet röhöghetett, mint bármelyikünk. Apropó, ne indítsunk ilyen rovatot a WMN-en?!

Marossy Kriszta