A nagymama, az édesanya és a lány – Három nő, három korszak, három karácsony

–

1948 – Nagyanyám

Átkozottul hideg ez a tél. Mintha az égiek is összefogtak volna ellenünk. Tegnap esett egy kevéske hó, ami megolvadt, aztán újra lefagyott, úgyhogy vigyázva kell behordanom a fát a sparheltba, nehogy elessek. Nem baj, jó ez is, jövőre elkészül a központi fűtés, addig majd csak megleszünk valahogy. Persze a birtokon is fával fűtöttünk azelőtt, a nagy csempekályhák csak úgy ontották a meleget. De tavaly beköltöztünk a városba, abban a reményben, hogy majd jobb lesz a gyerekeknek.

Jancsika még csak nyolc hónapos, de Dorka már tízéves, könnyebb neki innen bejárni az iskolába, a tanyasi iskola amúgy is bezárt. Márnai tanító úr is beköltözött a városba, mint oly sokan a tanyavilágból. Jobb lesz így, mondták. Hát, remélem. Úgy legyen! Amikor a téesz elvitte a cséplőgépet, kétségbeestünk, miből fogunk eztán megélni. De legalább a birtok megmaradt, még ha csak kevéske földdel is körülötte. Jani is talált magának munkát a városi téglagyárban, arany keze van annak a drága embernek. Aztán mikor két éve kisöpörtük a padlásról a három véka pengőt, és kaptunk érte két centiméternyi új forintot, félretettük, így februárban meg tudtuk venni ezt a romos házat a városban. De ezt legalább nem érte találat a 44-es bombázáskor.

Szegény Bartincsek bácsi portájának a felén a szomszédban még most is ott éktelenkedik az a bombabtölcsér. A tanács jövőre ígérte neki, hogy feltöltik. Mit tud csinálni?! Kivárja abban a megmaradt fél viskóban, nincs hová mennie. Mi, utcabeliek segítünk  neki étellel, ezzel-azzal, de ilyenkor, ünnepek táján mindig nehezebb egy kicsit az ember lelke.

Három nap múlva karácsony, és még annyi minden elintéznivaló van. Szerencsére a tavalyi disznótorból még maradt egy fél bödönnyi lesütött oldalas, remek ünnepi vacsora lesz. Van még liszt, cukor és tojás is a kamarában, egyszerű vízenkeltre pont elég.

Haj, micsoda krémes sütemények és bejglik voltak annak idején a birtokon ünnepekkor! De most nincs vaj, se dió, mákot sem láttam a háború óta sehol.

Ha Novákéknak még megvan a tehénkéjük az utca végében, és tudnának egy kis tejet, túrót adni, igazán pompás karácsonyunk lesz. Janit megkérem, menjen ki a Csepellel a birtokra, és szedjen ki egy kisebb fenyőt, csinálok rá pattogatottkukorica-füzért, a csúcsára pedig itt van édesanyám ezüst angyalkája. Az egyetlen „ékszer”, amitől nem váltam meg az elmúlt nehéz évek alatt.

A múlt héten beadtam Ficzek órásmesterhez Jani zsebóráját, azért is be kell menjek, azt ígérte az ünnepekre megjavítja. Az apjától kapta a tizennyolcadik születésnapján, mindig magánál hordta. De megállt azon a napon 1944 januárjában, mikor leugrott a katonákat szállító orosz frontra induló vonatról Szolnok előtt. A zsebében lapult, ráesett, benyomódott a hátlapja, és megállt.

Három napig tartott, míg gyalog hazaért. De hazaért!

Nem mindenki volt ilyen szerencsés. Mózer néni lánya a férjével és a kislányukkal sosem tért haza. Mózer néni – mondják a szomszédok – éppen a piacon volt, mikor rájuk törtek és elcipelték őket '44-ben. Mózer néni szeme mindig szomorú, csak akkor csillan némi fény benne, ha Dorkával beszélget. Tegnap áthozta nekem a kisunokája gyönyörű porcelán babáját, „Ajándék, annak a gyönyörűségnek” – mondta. Hogy fog neki Dorka örülni! Mégiscsak lesz egy kis ajándék a fa alatt.

Jó lesz! Minden jóra fordul majd.

1977 – Anyám

Hosszúra nyúlt a tegnap esti fenyőünnepség a szövetkezetben. Kovács elvtárs szép beszédet mondott, volt egy kis sütemény meg üdítőital, mindenki kapott egy kiló konzum szaloncukrot és egy kiló narancsot, amolyan karácsonyi ajándékként a szocialista termelőszövetkezettől. A fára való cukorka már megvan, de kell még alá is legalább egy kiló, tanulva a tavalyiból.

A lányok annyira szeretik, hogy két nap alatt leették az összeset, és csak az üres csillogó papírkapszlik lógtak a fán a téli szünet hátralevő részében.

Szóval be kell ugrani a sarki csemegébe is. Kati, a szomszédasszonyom említette, hogy érkezett banán a piacra, de siessek, mert hosszú ám a sor. Ő is úgy járt tegnap, hogy fél óra várakozás után, mikor éppen sorra került volna, kiszóltak az üzletből: „nincs több banán, asszonyok, holnap talán kapunk újabb szállítmányt!”. Nem baj, azért én megpróbálom, hátha sikerül egy-két kilóhoz hozzájutni, a lányok örülni fognak. Csak persze jól el kell dugnom előlük, mert különben lába kél az ünnepekig.

Három nap múlva szenteste, és még rengeteg dolog hátravan. Jancsit megkérem, ugorjon ki a Zsigulival a birtokra, és hozzon egy formás fenyőt – milyen jó, hogy megvan még az a birtok –, díszek akadnak bőven, a gyerekek is minden évben szaporítják a készletet az iskolában készített girlandokkal. A csúcsára pedig ott van anyósom ezüst angyalkája, anélkül nem karácsony a karácsony. Ha már úgyis ott leszek a zöldségesnél, dió, mák miegymás is kell a bejglihez.

A gyerekek ajándékai már megvannak, csak be kell őket csomagolni, de azt megcsinálom ma este, ha már elaludtak. Jancsi kapja idén a legkülönlegesebb ajándékot. Kisbabát várok, és talán a két lánykánk után most végre kisfiú érkezik majd. Annyira szeretne egy kisfiút! Én nem kérek semmi mást a Jézuskától ezen a karácsonyon, csak hogy ez az álmunk valóra váljon.

Még három nap titkolózás, legszívesebben már most világgá kürtölném az örömhírt. Jaj, valahogy csak kibírom, mégiscsak úgy igazi a meglepetés, ha a fa alatt mondom el mindannyiójuknak. Ma bevásárlás, holnap előkészíteni az ünnepi vacsorát, holnapután sütés-főzés, szenteste. Imádom az ünnepeket! Nicsak, elkezdett szállingózni a hó! Jobb, ha sietek…

2023 – Én

Milyen gyönyörűen havazik! Kár, hogy még három hét van karácsonyig, addig biztos elolvad, és térdig járunk majd a latyakban. Az idén furcsa karácsonyunk lesz, három gyerek háromfelé a nagyvilágban. Mindenki lót-fut-rohan, teszi a dolgát. De a legidősebb most hétvégén át tud ugrani hozzánk Amszterdamból. Úgyhogy előkarácsony ezen a hétvégén vele, Sári és Jancsi pedig szenteste előtt két nappal érkezik majd Manchesterből. Jó ez így, a legfontosabb, hogy megtalálják a boldogulásukat az életben. Nekünk pedig mindennap karácsony, amikor együtt lehetünk. Úgyhogy három nap múlva „kiskarácsony”, és még rengeteg a tennivaló. Ki kell venni a dobozból a műfenyőt és feldíszíteni.

Annak idején milyen szép nagy ezüstfenyőink voltak a birtokról! Nem baj, szép ez is; kicsit ugyan kisebb és nincs semmilyen illata, szaloncukor sem lóg rajta, amit titokban ki lehet enni, majd óvatosan visszacsomagolni, hogy senki ne vegye észre a turpisságot, cserébe viszont sokkal drágább és sokkal csillogóbb, mint gyerekkoromban.

De a csúcsára még megvan nagyanyám ezüst angyalkája, az valahogy mindig hazarepít.

Ha ezzel megvagyok, be kell ugorjak a közeli lengyel boltba, diót, mákot csak ott kapok, friss élesztő is kell a bejglihez, savanyúkáposzta is, el ne felejtsem. Mégsem ehetünk karácsonykor curryt és steaket. Persze jó az is, és nem is ez a lényeg, de talán mégis. A karácsonyi töltött káposzta legalább annyira szent dolog, mint a pulyka hálaadáskor. Zselés szaloncukrot is tudtam rendelni az E-bay-ről, remélem, időben érkezik majd. Ajándékok, régóta már csak jelképes apróságok. Az együtt töltött idő a legnagyobb ajándék, csak ebből legyen még jó sok, Uram.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / Konok Tamás id

WMN szerkesztőség