–

Gyertek, gyerekek, üljetek szépen körém… Úgy. Most elmesélem nektek, hogy ismerkedtem meg apátokkal. Hogy mondod, Peti? Tudom, a rövid verziót már ismeritek. A kürtőskaláccsal. De most szeretném elmesélni, az egész történetet… Ugyanis roppant tanulságos. A 2020-as koronavírus-járvány idején történt. Igen, az emberiség e sötét időszaka a mi életünkbe a szerelmet hozta el. Mit mondasz, Kitti? Hogy mindez milyen romantikus? Hát, mi akkor máshogy gondoltuk ezt. Tudod, nem akármilyen nehézségekkel kellett megküzdenünk azokban az időkben.

A megismerkedésünk például nem sokkal az Egyhetes Pizsamaválságom után és az unaloműzésként kipróbált, házi dauerpróbálkozásom előtt történt. Láttátok a fotókat, talán nem is kell tovább ecsetelnem, milyen kemény idők jártak ránk akkoriban. Akkorra már ott hevertek a lakásomban a nagy lelkesen elkezdett „balkonnövény-csíráztatási” projektem romjai, míg lassan félcentisre nőtt a porréteg az Online Könyvklubban elolvasni tervezett szépirodalmi regényeim kupacán, a macska pedig végérvényesen birtokba vette a hetek óta a nappali közepén heverő jógaszőnyegem… E döntését meg is jelölte, nem baj, volt otthon vécépapír dögivel. (Igen, abból, amiből még mindig van két csomag a fürdőszobaszekrény tetején.)

De emlékszem a pontos dátumra is ám! Aznap hosszabbították meg sokadjára a kéthetes kijárási tilalmat, amihez hozzájött az nCore-szerverek teljes összeomlása. Sötét csütörtök…

Biztos hallottátok már, hogy az idősebbek csak így emlegetik azt a napot. No de hát. Aznap történt, hogy a telefonom egy rég nem hallott kis csilingelő hangot adott ki. Összerázkódtam, még azzal is felhagytam, hogy szamárfüleket rajzoljak a főnököm videócsetablakban kimerevedett kopasz feje tetejére. Mi ez a hang? – morfondíroztam. – Ez nem lehet… Ez kizárt.

Tudatjátok, akkoriban, még a vírus előtt, mindenféle applikációkat használtunk ismerkedésre. A nő vagy férfi arca felugrott, és te eldönthetted, merre húzod. Jobbra vagy balra. Ha mindketten jobbra húztátok a képet, akkor egyikőtök írt a másiknak, a másik válaszolt, és elkezdtetek beszélgetni, majd egyeztettetek egy randit. Jaj, Kitti, ha folyton oktalan kérdésekkel szakítasz félbe, sosem érek a végére. Hogy miért nem lehetett ezt személyesen? Mit tudom én? Mert nem lehetett, és kész.

Tudjátok ti is, milyen furcsa világban éltünk a vírus előtt, olvastátok a történelemkönyvekben. Én például éjt nappallá téve azért dolgoztam a munkahelyemen, hogy legyen pénzem kifizetni a coachom és a terapeutám, akik segítettek kezelni a munkahelyem okozta stresszt. Persze nem sok sikerrel. A stresszt nem oldotta semmi, talán csak az utazások során engedett valamicskét a szorítása.

Azért volt szükségünk arra az évi három-négy utazásra, hogy az év többi részében legyen mit várni, és bírjuk a hajtást. 

Tudom, gyerekek, ez nem mentség sem a repülőkre, sem a szennyező óceánjárókra. De hát beszélgettünk erről is sokat, tudjátok, ma már mennyire sajnáljuk. Ahogy a félliteres műanyag palackokat is.

A lényeg, hogy a járvány miatt a virtuális randihelyünk kietlen sivataggá lett. Szép lassan eltünedeztek róla a társ- és kalandkeresők. Hogy mit jelent a kalandkereső? Hát, izé… Tudod, Kitti, voltak, akik csak arra kerestek valakit, hogy sziklát másszanak, búvárkodjanak, kincset keressenek együtt. Azaz: kalandozzanak.

Nos, igen. Csakhogy akkoriban nem volt tanácsos személyesen találkozni, ezért egy idő után senki sem használta ezt az ismerkedős dolgot. Épp ezért lepődtem meg, amikor meghallottam azt a bizonyos kis pityegést. Kiráztam hát a hajamból a kudarcba fulladt méregtelenítőkúrámról árulkodó chipsdarabot, és a telefonomhoz slattyogtam. Valóban ott várt új és akkor egyetlen társam, akit alighanem még a vírus kitörése előtt húzhattam jobbra.

„Szia! – állt az üzenetben. – Tudom, ez nem a legjobb pillanat az ismerkedésre. De lenne kedved beszélgetni?”

És akkor elkezdődött ez az őrült, romantikus kaland. Éjszakába nyúló telefonbeszélgetésekkel, majd videócsetelésekkel – ezek örömére az életembe visszaköltözött a hajmosás és a takarítás szokása.

Még vacsorázni is összejártunk. Ő a maga telefonja előtt, én az enyém előtt. Mindent megtudtam róla: mi a hobbija, milyen zenét szeret, hol nőtt fel, hogy gyerekkorában azért nem lehetett kutyája, mert a húga allergiás volt rá, és különben is ő volt a család kedvence, ezért még mindig neheztel rá, és így tovább. Aztán egy nap megtörtént. Megjött „az üzenet”.

„Lenne kedved egy elhagyatott helyen, másfél méteres távolságban sétálni egyet?” – kérdezte.

Ó, a Másfél méteres Séta! Tudom, ma már furcsának hat ez. Így hívhat randira egy intimitásproblémás szatír. De akkoriban ez volt az elköteleződés netovábbja. A budai hegyekbe mentünk, a kutyáját is hozta. Nem volt más körülöttünk, mint néhány, úgyszintén távolságtartóan lézengő kiránduló. Nem értünk egymáshoz, nem is közelítettük meg egymást, mégis élveztük a másik társaságát.

Megbeszéltük, kinek mi hiányzik a budapesti nyárból. Neki a Római-part nyüzsgése, nekem az éjjel is nyitva tartó kürtőskalácsosok. Azt hiszem, akkor és ott szerettem bele Ákos bácsiba. Igen, Ákos bácsiba.

Jaj, ti kis buták, azt hittétek ő a papa? Nem, nem. Tudjátok, a járvány végén, amikor már… szóval szabad volt kézen fogva sétálni, kiderült, hogy nincs meg a kémia. Az azt jelenti, Peti, hogy valamiért nem volt olyan fogni egymás kezét, mint szerettük volna. Pedig próbálkoztunk, sokáig a… kézfogással, de hát nem ment. De ti is tudjátok, hogy Ákos bácsival nagyon jó barátok maradtunk, nemhiába játszotok ti is az ő gyerekeivel. Azért persze nagyon szomorú voltam, amikor szakítottunk. Nála voltunk, a lakásában, ott beszéltük meg, hogy a dolog nem működik.

Pityeregve indultam haza. Aztán a körúthoz érve megláttam. Az első kürtőskalácsost, ami újra kinyitott a karantén után.

Hirtelen elfeledtem minden bánatom, csak örültem, hogy Budapest újra él, hogy én is élek. Olyan lendülettel kezdtem szaladni a kis kioszk felé, hogy nem sikerült idejében lefékeznem, és beleszaladtam egy férfiba, aki az egyre gyarapodó sor végén állt. Igen, ő volt az apátok. Én bocsánatot kértem, ő elnézőn mosolygott, beszélgetni kezdtünk, majd egy kávéra is meghívott. Én pedig megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve másnap egy Másfél méteres Sétához…

Budai Lotti

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images