–

Sorsdöntő pillanatok után kutattam az emlékeim között, amelyek hozzád kapcsolódnak. Akadtak szép számmal. Én nem emlékszem az elsőre, csak arra, ahogy nevetve meséled másoknak.

Egy anya, ugye, szívesen elmeséli, mit érzett, mit mondott, amikor meglátta az elsőszülött gyermekét. Te ezt mondtad: „Ez nem az én gyerekem! Vigyék innen és hozzák ide az én gyerekemet!”

Ígéretes kezdet, mondhatom. Persze nyilván igazad volt, kellett nekem vörös hajjal születni…

Na, nem baj! Végül elhitted, hogy a dédnagymamám vörös volt, és hazavittél. Szerencsés vagyok, mert ezután még évekig velünk élt a világ egyik legklasszabb apukája, és nem engedett neked szabad kezet. Aztán természetesen kiraktad, mint a szemetet szokták, mert te szerelmes lettél. Nem vádollak, a szerelem és a szenvedély fontos, még ha az a szenvedély egy életre megnyomoríthat is, ahogy az veled történt.

Ott volt ez a kedves, nálad jóval idősebb, egyenruhás férfi. Őszintén szólva, én sem gondoltam a magam bölcs ötéves fejével, hogy ebből még baj lehet. Végül tulajdonképpen mindketten csak azért éltük túl azt a hét-nyolc évet, mert ő tudta, hogy apu nem hagyná, hogy hozzám érjen.

Mindig azt mondtad, hogy önző vagyok.

Amikor a szívem majd kiugrott a mellkasomból, de mégis beálltam a kést tartó, ordító férfi és közéd vagy épp a húgaim közé, arról ma már nem gondolom, hogy önzőség volt.

Vagy amikor letépte a füledet, és én az éjszaka közepén ordítottam segítségért, amire persze nem válaszolt senki…

De elmúlt ez is, hiszen újra szerelmes lettél, és eljöhetett (volna) egy szebb kor.

Sosem engedted, hogy barátaim legyenek. Ha lettek volna, és elmondom, hogyan bánsz velem, elvettek volna tőled engem és a húgaimat is, akkor pedig elveszítetted volna az egyetlen dolgot, amit elértél az életben, az anyaságot.

Sajnos nem sikerült örökre mindenkitől elszigetelned, és eljött az az idő, amikor életemben először nálam akartak aludni a barátnőim egy péntek estén. Tudod-e, mekkora dolog az, ha valaki, aki az egész világon mindennél jobban vágyik rá, hogy szeressék, barátokat talál?! Persze hogy tudod!

Egy szobában laktam a kicsikkel, kaptam egy galériát. A barátnőimmel odafent aludtunk. Amikor felsírt valamelyik kicsi, és te ordítva kirángattál minket egy éjszakát áttérdelni a hideg konyhakövön, hiába bizonygattam, hogy nem hangoskodtunk, és valószínűleg ma is hiába bizonygatnám. Hétfőtől újfent nem voltak barátaim.

Így tulajdonképpen nem kellett volna, hogy annyira megviseljen, hogy kivettél az iskolából – az egyetlen helyről, ahol biztonságban érezhettem magam a láthatások kivételével –, és elvittél az isten háta mögé, de mégis megviselt.

Egy darabig bemondásra felírt szorongáscsökkentőkkel tömtél, miközben továbbra is egész éjszakákat töltöttem a hideg kövön térdelve, hallgatva a család békés szuszogását.

Tudod, hamar megtanultam, hogy ha láthatatlan vagyok, kevesebb büntetést, ütést, ordítást kapok, így igyekeztem minden otthon töltött percemet átaludni, amikor nem a húgaimról kellett gondoskodnom, helyetted. Sűrűn kapom magam azon a mai napig, hogy nem merek rendesen lélegezni, nehogy zavarjak másokat.

Hát, igen, tizennégy évnyi fegyelmezés meghozta a gyümölcsét.

A tizennegyedik születésnapom előtt nem sokkal egy láthatáson befestettük a hajamat, habár akkor már vagy fél éve nem festhettem valami „hatalmas bűn” miatt, de megsajnált a család, mert borzalmasan néztem ki. Nyilván észrevetted, és mit tesz ilyenkor egy következetes anya? Haha, máig nevetve idézed fel: berángattál a fürdőszobába a hajamnál fogva, és levágtad a copfomat, majd gondoskodtál róla, hogy ami megmaradt, azt se tudjam összefogni. Hadd lássák!

Mindig azt mondtad, hogy önző vagyok. Ma már megkérdőjelezem ezt, mert ezek után, amikor az iskolába menet hajnalban lenéztem a hídról, magamat akartam megölni, nem téged, hiszen akik nem ismernek igazán, téged legalább szerettek…

Most huszonhét éves vagyok, pár éve pánikbeteg. Ha meglátom a nevedet, mert üzenetet küldesz, rohamot kapok. Nem beszélek veled évek óta. Ez volt igazán sorsfordító, azóta dolgozom rajta, és lassan elhiszem, hogy van esélyem egy boldog életre, egy boldog családra, egy napon pedig talán elfogadom azt is, hogy érdemes vagyok mások szeretetére.

Lehettél volna az az anya, akire ma is szükségem lenne!

J. N.

A kép a szerző tulajdonában van