–

Tinder, Badoo és társaik…

Huszonkét éves leszek, és körülbelül három éve próbálok magamnak megfelelő társat találni. Egyszer, amikor elegem lett abból, hogy nem mernek nyitni felém a srácok (szándékosan nem nevezem őket férfiaknak) gondoltam, kipróbálom a különböző közösségi társkereső oldalakat, hátha csurran-cseppen valami.

Nem-nem vártam a fehér lovon a hercegemet, sőt semmi komolyabbra nem számítottam. És így nem is kellett csalódnom.

Sokan megénekelték már, kik használják az ilyen típusú oldalakat

Amikor megcsináltam a profilomat, még minden rendben volt. Általános dolgokat írtam magamról, főként a tulajdonságaimat, hogy mit szeretek csinálni, de úgy éreztem, nem rossz ötlet, ha odaírom, hogy mi az, amit nem tudok elfogadni. Gondoltam, jó taktika lehet, ha nem csak a mézes-mázas, kedves, aranyos opció van ott, ami miatt aztán majd többen írnak. Félig be is jött a taktikám. Különböző korú srácok kerestek, de a „Szia, mizu?” után jó páran nem is tudtak mást mondani. Tisztában voltam vele, hogy a legtöbben itt tényleg nem komoly kapcsolatot keresnek, hanem futó, egyéjszakás kalandokat.

Sokan meg sem próbálták megismerni a másikat, legtöbbjüket az érdekelte, hogy mekkora a mellem, többen voksoltak is. Nem értem, hogy ilyenkor mit várnak? Hogy örömmel fogom megmondani az összes méretem, vagy esetleg még azt is, hogy milyen fehérneműt hordok?

Vagy talán az az elvárás, hogy egyből küldjek meztelen képeket magamról?

Úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem reális.

Aztán jöttek azok, akik még annyira sem méltattak, hogy legalább egy sziával megdobjanak, hanem egyből jött a farokszelfi. Felmerült bennem a kérdés: „na, és ezzel most mit kezdjek? Mondjam azt, hogy szép?” Mit kell ilyenkor mondani?

Kell-e egyáltalán mondanom erre valamit? Nem mondtam persze semmit. Az ilyen srácok szerintem komoly önértékelési problémákkal küzdhetnek, ha egy vadidegen nőktől várják a visszaigazolást a férfiasságukra. Természetesen ez a lányokat ugyanúgy érinti, hiszen azt sem tartom elfogadhatónak, ha egy lány úgy nyitja a beszélgetést, hogy a melleiről (jobb esetben) küld egy képet. Itt is feltenném a kérdést: „ők mit várnak?”.

Ezek után persze jön a rácsodálkozás, hogy a férfiak nem veszik emberszámba az ilyen nőket, és fordítva sem működik a dolog. Azon is gondolkodtam, hogy az ilyen típusú embereknek vajon mennyire sérülhet ezek után az önbizalma. 

 Az átütő siker… avagy amikor eljön a randi ideje, de kivel is?

Leszámítva a fent írtakat, nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy igenis vannak olyan fiúk és lányok, akikkel sikerül összehozni a kommunikációt normális keretek között, és talán még egy randi is összejön. Számomra megint csak az volt a kérdéses, hogy mennyit üzengessek valakivel, mielőtt elmegyek vele egy találkozóra? Egy napig? Egy hétig? Mennyire akarom csak online megismerni, hogy utána majd ne tudjak vele beszélgetni személyesen?
A legtöbben ilyenkor teljesen más személyiséget igyekszünk mutatni, mint amilyenek valójában vagyunk, hiszen az a célunk, hogy megnyerőek legyünk a másik fél számára. Ez a legnagyobb hülyeség szerintem, és mivel én ezt „nem tartottam be”, jól meg is szívtam. A nem valós önkép mutatása mások felé pont az önbizalomhiányból ered, mivel el akarja hitetni az egyik fél a másikkal, hogy igen is ő kell neki, és nála nincs is jobb a világon.

Elindulnak a hazugságok, a kamuképek és társaik… Aztán jön a meglepetés személyesen, hogy te egyáltalán nem is ezzel az emberrel beszéltél. Lehet hogy egy szuperpasinak tűnik a neten, miközben élőben két értelmes mondatot sem tud kinyögni.

Nem vagyok pszichológus, nem tudom, miért van ez. Csupán az érdekelne, hogy miért is ilyen általános ez a mai társadalomban? Miért van az, hogy meg sem ismerjük a másikat, akár jó vagy a rossz oldaláról? Miért csak lefeküdni akarunk a másikkal?

Azért tényleg vannak kivételek!

És ezeknek a kivételes férfiaknak és nőknek nagyon kell örülni! Meg kell őket becsülni, mert ha nem, akkor hamar azon kaphatod magad, hogy már megint egy üres figurába futsz bele.

Nem akarok belemenni abba, hogy melyik nem a rosszabb, szerintem a fiúk és lányok között is bőven akadnak ilyenek. Mindenki döntse el maga, hogy ő melyik táborba tartozik.

Én csak reménykedem abban, hogy ez egyszer megváltozik. Addig is maradok a könyveimmel egy asztalnál egyedül egy kávézóban, és várok arra, hogy egyszer valaki megkérdezi, mit olvasok… Szívesen elmondom. 
Fiúk, lányok! Merjünk nyitni a másik felé!

 

Oláh Zsanett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ gollykim