Nem örülök, amikor a média lebeszéli magáról a fiatalokat. A WMN tudniillik egy sajtótermék, és bár az ott dolgozók egy része nyilván nem újságíróként határozza meg magát – nem is szorul rá, mert sok tekintetben több – vagy legalábbis szabadabb – annál, de attól még a portál egésze a média része. Ha tetszik, ha nem. Ezért szerintem helytelenül jár el, ha érveket szolgáltat saját maga ellen. Enélkül is van épp elég – tévhitek és előítéletek mentén felszínesen és általánosítva megnyilatkozó – kritikusunk.

Elhivatott és hozzáértő kollégából kéne több, azokat pedig nem elriasztani érdemes, hanem odacsábítani.

A társadalmi intézmények – köztük a sajtó – iránti közbizalom további rombolása, a szakmánkat pusztító kontraszelekció és kiégettség erősítése legalább „idebent” senkinek sem kellene, hogy az érdeke legyen.

Tudom, hogy Flórának sem az. Már csak azért sem, mert a most boncasztalra tett írásának életrajzi morzsái arról árulkodnak, hogy egyívásúak vagyunk. Hozzá hasonlóan én is újságírónak készültem gyerekkoromtól fogva. Már a középiskolában és a főiskolán is ezzel foglalkoztam, a magyar és a művelődésszervező szak mellett pedig elvégeztem egy médiaképzést is. Huszonkét éve – megszakítás nélkül – főállású újságíró vagyok. Tanítom is, könyvet is írtam róla, de nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy minden percét imádom. Többször az életem is kockáztattam érte, nemhogy olyan civileknek való semmiségeket, mint az éjszakák vagy az ünnepnapok. Ha szólnak, akkor most is felállok az asztaltól, és megyek a háborúba. Kit érdekel, hogy nem én osztom be az időm, amikor az időt uraló történelem teszi meg helyettem? Egy 2006-os zavargásról, egy 2010-es vörösiszap-katasztrófáról vagy egy 2015-ös határostromról tudósítva a magunkfajta 36 órán át nem alszik, és végig a terepen van. Ha kell, maró lúgban, ha kell, könnygázban, ha kell, gumibotütések között.

És nem ennek ellenére, hanem épp ezért: ez a világ legcsodálatosabb és legizgalmasabb hivatása.

Én ugyanis az embereket szolgálom. Nem pénzt termelek, nem szenzációt hajhászok. Tudniillik a sajtóban, és nem a szórakoztatóiparban dolgozom.

Engem nem a kasszacsengésért fizetnek, ahogyan sok kollégát, akiknek háta egy idő után kénytelen követni a nézettségi grafikonok görbéjének ívét. (Figyelem, nem Flóráról beszélek, csak az írása apropóján! Amúgy egy mondás szerint még senki sem vett televíziókészüléket azért, hogy tájékozottabb legyen.)

Én nem építem magam. Nem érdekel, hányan ismernek a szakmában vagy a villamoson, és nem zavar, ha apró láncszem vagyok. Én azért jövök be dolgozni, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek, és felelősebb döntéseket hozzanak. Nekem az újságírás vagy közszolgálati, vagy nem újságírás. Több mint munka vagy szakma. Ez egy hivatás, amit rengeteg tévhit, előítélet és nyafi terhel kívül és belül is. De attól még hivatás. Vagy erre rendeltettél, vagy „csak” csinálod. Ezt szoktam elmondani a DUE-ban, vagyis a diákújságírók egyesületében is a pályára készülő fiataloknak, akik közül az elmúlt két évtizedben több ezret megismerhettem. A médiatáborunkban – amit 1982 óta minden évben megrendezünk – megmutatjuk nekik, hogy milyen ez a szakma a gyakorlatban. „Élesben”. Amikor kipróbálják magukat – mert erre a legtöbb kommunikáció szak tényleg alkalmatlan –, akkor rájönnek, hogy ebben a szakmában az a jó, ami a rossz.

Egy szó, mint száz, szeretném megválaszolni Flóra – szerinte –  megválaszolhatatlan kérdését. Igen, megéri az újságírói pályát választani. Hogy miért? Hát, pontosan azért, ami „elriasztó” benne.

Herczeg Zsolt