Akié a minden, annak semmije sincsen?

Először a laptop, a kábelekkel, aztán a gyógyszerek az erre rendszeresített tatyóban, krémek, váltás ruha, gyerek alvónyula, pizsama, ceruzák, rohanás a konyhába kifliért, dobozolt ebédért, aztán a fürdőszobába a fogkefékért, gyerünk, egyik hátra a kisebb, a nagyobb hátra a nagyobb hátizsák, vállra szatyor, keresztbe a táska, mehetünk, kislányom. Pár napra biztos, hogy el leszünk látva a hátunkon hordott házunkból, akárhol is ér minket az este. Rendes otthonunk nincs, mármint, ha ez alatt a négy falat, tetőt, tulajdonosi büszkeséget és stabil életvitelt értünk. Mi mindig megyünk, a nagybátyámtól az anyámhoz, onnan a barátomhoz, aztán van apás hétvége, barátnős hétvége, miénk az egész nagyvilág, akárhová mehetünk, mert a hátizsák a kis csigaházunk, éljen a kaland... de én sírva csak azt mondogatom, hogy igazából semmink sincsen. Csak tanítónői észrevétel arról, hogy a gyerek a hétfői iskolai beszámolójában minimum három hétvégi helyszínről emlékezik meg. Mindig.

Ha nem szeretsz, mehetsz!

Mindig is szabadságra vágytam, és íme, megkaptam: a munkám bárhonnan végezhető, a csigaház nehéz ugyan, de bárhová elkísér. Aztán elmúltam harminc, most már van egy iskolásom, és egy autoimmunom is. Megszületett hát a saját, nyugodt otthon iránti vágyam, ahol nem függünk senki jóindulatától, szerelmétől, ahol nem kell magyaráznunk a létezésünket, ahol döntéseket hozhatunk, ahol van egy ajtónk, amit be lehet csukni, ahol szusszanhatunk, ledobálhatjuk a csomagokat, és azt mondhatjuk: enyém. Egy hely, ahol nem kell viselkednünk, ahol nem azzal szembesülök, hogy ha már nem szeretek, akkor mehetek, ahonnan nem űznek el, ahová – úristen, leírom! – rögzíthető bútorokat tehetnénk. Ehhez képest a gyerek születése óta ez az ötödik hely, ahol éppen kicentiztük az íróasztalokat, és hét nap alatt rendszerint három különböző helyen alszunk. Unom. Mérhetetlenül unom, hogy mindenből minimum kettőt kéne vennem, ha nem hármat, és ezeket is pontosan számon tartani, elhelyezni, kipakolni, bepakolni, és hogy a gyereknek nincs saját szobája.

Ha cipzárhúzást hallok, nem a nyaralás jut eszembe, vagy a vetkőzés, hanem a fásult kérdés ötlik fel: most hová megyünk? Kihez alkalmazkodunk?

Adjatok egy erdőt, és építek egy házat!

Zsófikám, hát akkor miért mászkálsz ennyit? – kérdezné józan paraszti ésszel a nagymamám, én meg az ölében sírnék arról, hogy jöjjön vissza ide az élők közé, de gyorsan, mert sehol sem jó igazán. Menekültek vagyunk, csak nálunk családon belül zajlik a háború. Ahogy Grimm-meséjében az emberek az aranylúdhoz ragadva kergetőznek libasorban, mi is úgy futunk egyik probléma elől a másikba. Az otthonomnak tartott, hatodrészben birtokolt házban mérgező szavak és üvöltés várnak, elkergetnek, sokszor egy vészterhes pillanat alatt összekapkodva magunkat futunk a második helyre, ahol már több terünk van, de semmink sem érintetlen, és a saját gondolatainkat sem halljuk esténként, onnan megyünk a „szeretetházba”, ahol nyugi már van, meg kedvesség, de csak hétvégére szól. Igazából összetehetem a két kezem, amiért legalább van egy körforgás, és mindenhonnan összeszedhetjük a lelki batyunkba valót, és igen, hálátlanság miatti lelkiismeret-furdalással küzdve ülök, de üvöltve vágyom egy nyomorult otthonra, ami a miénk. Kettőnké. Adjatok egy erdőt, meg egy baltát, mert már olyan dühös vagyok, hogy én magam építem meg. Nem kell flanc, nem kell belsőépítész, sem csodapalota, csak egy saját lak a falumban, ahol élni tudunk, egy hely, ahol azt gondolom-, érzem-, mondom, amit akarok, és ahol a gyerek végre végleg kipakolhatná az összes plüssállatkáját.

A múltkor örökbe akartam fogadni egy mentett kutyát, mindenben egymás társai lehettünk volna, de a végén megvétózták a rokonaim. Erre mondta azt bölcs barátom, hogy előbb legyen házad, és abba vigyél kutyát, ne fordítva. Esküszöm, küzdök, mindennap hálára fordítom a szívem, örülök, hogy nem vagyok hajléktalan, de az istennek nem bírom kiverni a fejemből a vágyat egy saját ólra.

 

Fenyvesi Zsófi