Gyerekotthon, sorsok, gyros
Nem világmegváltó beszélgetés. Mégis annyi minden van benne. Egy isztambuli szakács Magyarországon, egy gyerekotthonos kisfiú, aki csak élete első gyrosáig utálja a törököket... és a nevelője, Zebegényi Péter. Néha tényleg nem kell több, mint egy ilyen pillanatkép.
–
Sokat sétálunk. Amikor csak lehet, gyalog nyomjuk busz helyett. Lehet közben beszélgetni. Egy ilyen alatt közölte velem Máté, hogy ő utálja a törököket. Szereti a történelmet, a maga kis egyszerű, naiv módján, gondolom, olvasott valamit a török hódoltságról, vagy az iskolában volt valami. Próbáltam meggyőzni, hogy hát, azért csak ne utálja a törököket mindet, a ma élőket is beleértve, meg, hogy nem csak a török hódoltság volt, előtte már találkoztunk, amiért a törökök testvérüknek tartanak minket. De nem nagyon ment, azt pedig nem akarta elárulni, mégis mi is váltotta ki ezt a tántoríthatatlan utálatot. Aztán a sarki kutya végképp elterelte a témáról.
Később, karácsony körül elmentünk gyrost venni a csoportnak, illetve azoknak, akik bent maradtak. Mivel elkísért, gondoltam, ő kap egyet helyben is. A török bácsinak, aki láthatóan már sokat megélt, nagyon tetszett a kiscsávó, aki tényleg egy folyton mosolygó kis kölök. A gyros-tálat pillanatok alatt bekebelezte, és csak arról tudott beszélni, hogy az a kenyér, pita, na, az milyen isteni, és hol lehet csak úgy magában kapni? Ha ezt a testvére megkóstolja, be fog szarni. És akkor ő kap még egyet, az biztos?
Amikor visszavitte a tálat, a török bácsi elismerően mosolygott.„ Látom, ízlét”, mondta, majd kezet fogott vele, a vállát meglapogatta.
Kifelé menet megkérdezte, hogy miért beszélt annyira furcsán az a kedves bácsi.
– Mert török.
– Török?
– Török.
– Végül is szeretem a törököket. Aki ilyen kaját tud csinálni, és ilyen kedves, azt szeretni kell.
Ülök ugyanabban a gyrososban, este van, mindjárt bezár. A tulajdonos mellettem áll, majd kifakad, ahogy egy sok éve nálunk élő török beszél magyarul:
– Egész nap válogatnák ma. Nézd meg, van minden. Sólet, szarvas, csirke brokkolival. Húslévés, tészta paradicsommal, minden. Húzzák a szájukat, nem jó, válogatnak, elmennek. Pedig van mindenkinek, gazdagnak, szegénynek. Nem mondható, hogy szar, jó vagyok. Van sok szar, de én jó vagyok, még Isztambulban is szakács voltam, és jól éltem belőle. Most nem vagyok szakács, de vannak jók itt helyettem. Nem értem. Friss, finom, te tudod, meg mindig mondom, legyen olcsó. Persze, válogass, van pénzed, válogass, de túl sokan válogatnak, főleg a fiatalok, csak a pofát vágják az arcomba. Mi? Büdös? Na, mindegy, ha éhes vagy egyél, de nem tud mindenki. Ma jött egy nő, nem volt pénze, nem tudott enni, adtam olcsóbban. Sokan nem gondolnak a szegénységre, válogatnak. Na, egyél, nem zavarok, csak mérges vagyok kicsit.
Ettem, lenyeltem a falatot.
– Emlékszel a fiúra, aki megevett itt nálad egy nagy gyros-tálat, és még elvittünk hatot?
Csillan a szem.
– Ááá, igen, a kis nevetős, nagy hasú, igen.
– Na, ő még soha nem evett ilyet. Amikor hazaértünk, aznap még megevett kettőt. Én ilyen állami gondozottakkal foglalkozok egy otthonban, akiknek bajuk van, illetve ők csak elszenvedik.
Látom, hogy érti.
– Sokszor gondolok arra, hogy mennyire pazarlom az ételt, meg még sok mindent. Egy gyros, érted, nem nagy szám, de sokan nem ettek még.
– Igen, az emberek nem gondolnak erre. Nincs pénz, van pénz, ez ilyen. Kis gyerekeknek, ha nincs pénz, az baj. Jó lenne, ha a kaja nem lenne gond, de ott Isztambulban is sok gyerek van az utcán, meg itt ahol lakok, itt is, zacskó van a fejükön. Pedig, ha lenne figyelem, nagyobb figyelem, meg gondolom pénz is, jó lenne, mert aztán ezek a gyerekek lopnak, baj lesz nekik, később megcsípnek (késszúrást mutat), egy szar telefonért, meg ez az, de tudod te.
– Igen, tudom, most össze is foglaltad az egészet. Mert ha gyermekkorban a felnőtt, az állam, akárki, nem figyel a dologra, nem rak bele egy kis pénzt, akkor csak szar lesz, méghozzá nagy szar, ilyen börtönös szar. De mi kicsik vagyunk, mit tudunk mit tenni?
– Eljöttök gyroszozni, lesz olcsó.
– Kösz.
És már megy is, mert többen jöttek.
– Hagyma, csípős?
És hozzá ugyanaz a közvetlen szívélyesség, ami a török vendéglátás sajátja, pedig ez még jóval kisebb, mint ami, mondjuk, Törökország belsejében tapasztalható. Ez már kicsit magyaros.
Kifelé menet odaköszönök.
– Na, majd gyertek, mindenki, én itt vagyok, tudod, mindig, remélem, itt is leszek.
És bár közhelyes volt a beszélgetés, rengeteg ilyen van az évek alatt. De mégsem volt felesleges, vagy... hogy is mondjam.
Zebegényi Péter
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/Lee Phelps Photography