„Ők is nemrég vettek házat, mint mi. Ők is belenyomták az összes tőkéjüket, ők is boldogok voltak, hogy a kis lakásból egy tágas térbe csöppentek. Nekik is volt egy dagi, furcsán nyávogó macskájuk, és vannak eleven viháncoló gyerekeik. Hétfő reggel volt, és egy vadidegen férfitól kellett zoknit kérnie. Egyszer csak bevillant egy értesítés a gépén. A szokásos reggeli munkahelyi megbeszélések programja volt, amely során mindenki megírta az aznapi terveit. Egyetlen üzenet várta egy Ukrajnában maradt kollégától: »A mai célkitűzés: valahogy venni egy kis kenyeret.«”

„Életem legszebb pillanata volt, ahogy a páromé is, aki úgy nyilatkozott: soha nem számított volna ilyesmire, és ténylegesen úgy élte meg, ahogyan a fiatal lányok álmodnak erről a pillanatról. A legelső szó, ami eszébe jut, az a hála, hogy férfiként is megtapasztalhatott egy olyan dolgot, amitől ő el volt zárva, és minden társa hasonlóan ki van rekesztve.”

„Télen, tehát teljes díszben jelentem meg. Amikor a vizsgálóágyon szétterpesztettem, az idős, tapasztalt, mosolygós doki bá felderült, és boldogan, szinte büszkén csillanó szemmel mondta: »Na végre, egy igazi nő, rendes, egészséges szőrzettel! Tudja, hogy mennyi fertőzéstől és fájdalomtól védi meg ez a csoda?«”

„Az oktatásügy mindenről szól, csak nem az oktatásról. A speciális iskolák lehetőségeit, nézeteit pedig rendszerint kifelejtik a nagy tervekből. Pedig ezek a gyerekek is fontosak.”

Egy édesanya, aki olyan korán meghal, hogy szinte emlék sem marad utána. Egy apa, aki nem jól szeret. Egy mostohaanya, aki legszívesebben kiradírozna a világból. Egy testvér, aki inkább magát pusztítja el lassan, de biztosan. Egy nehéz élet.

„Ha egyet kívánhatnék most, az az lenne, hogy álmaim munkáját végezhessem, kreatívan gyógyíthassak, normális munkaidőben, olyan bérért, amiből mértéktartó, ám teljes és boldog életet élhetek” – írja olvasónk. De valóban idealistának kell lenni ezekhez az igényekhez?

„Papám! A fülemben csengett az a mondatod, amit akkor nyáron, a hintaágyban ülve mondtál: »Most már elmehetek, felvettek az egyetemre, minden rendben lesz veled. Innentől egyedül is menni fog.« Hát, Papa, nem megy. Mindenhonnan hiányzol.”

„Amiről viszont végtelenül kevés szó esik, és ami szülőként nekem a legnagyobb szorongást okozza, az az ADHD-s gyerekeink felnőttkora. Vajon felnőttként hogyan fogják élni a hétköznapokat, fognak-e tudni tartós kapcsolatokat működtetni, hosszú távon elhelyezkedni egy munkahelyen, és nem csapongani?”