Egy új találkozás felülírhatja vajon a rettenetes emlékeket, és gyógyíthatja a traumát, ami évtizedekkel korábban képződött?

„Nem az számít, hogy ő miért tette, hanem az, hogy te miért viselted el!” – állítja szerzőnk, aki gyerekként megtapasztalta a családon belüli abúzust, majd felnőtt nőként ugyanabban a helyzetben találta magát, mint egykor édesanyja.

„Vajon meg lehet bocsátani egy gyereknek, hogy megfogalmazódik benne: ez az esemény bizonyos szempontból a legnagyobb ajándék és lecke, amit az anyjától kapott?” – teszi fel szerzőnk magának a súlyos kérdést édesanyja öngyilkosságával kapcsolatban.

Talán ha nyíltan leírnánk, mire vágyunk, és mit tudunk cserébe nyújtani, minden magányos szív hamarabb társra találna. Nem?

„Csendesen rohadok belül, haldoklom”. A lélek útja a rettegés sötét bugyrain át a fényig, a diagnózistól a 29. sugáron túlig.

„Reménykedem, hogy egy nap a bíróságok tényleg meghallgatják a gyerekeket, hogy az anyák, akik védik a gyerekeiket, nem hisztérikáknak lesznek beállítva, hanem olyan erős és emberfeletti türelemmel és szeretettel megáldott lényeknek, akik a végsőkig harcolnak a gyerekeikért, még akkor is, ha egy teljes jogi rendszer van ellenük és a gyerekeik ellen.”

„Nem tudom megmondani, hogy ő vagy én tettem azokat a lakatokat a ketrecemre, de úgy éreztem, a kulcsokat ő őrzi.” Vajon bocsánatos bűn a hűtlenség, ha rabnak érzed magad egy kapcsolatban?

És te mit kívánnál a hullócsillagoktól? „Kiscserháti” azt, hogy ne veszítse el végleg a hangját.