A név egyébként, amit a majdani trónörökös magával visz, és ezzel átad az örökkévalóságnak, gyávaságban született, egyetlen hordozója – igen, apám a családalapítás előtt nevet változtatott – pedig egy címeres nagy ökör volt. De hát az ökrökben is ott munkál az ösztön, a vágy, hogy mindörökkön örökké ezen a bolygón legyenek, ha már testben nem, de névben igen.

Szóval az anyám fiút akart, mert mégis, „mit lehet kezdeni a lányokkal”, az apám fiút akart a fent említett okokra hivatkozva, és erre jöttem én, a lány. Szerencsére nem tudtam meg soha, csalódás volt-e ez vagy öröm, mert utána nem sokkal végre világra jött minden szülői álom beteljesítője, az „igazi ember”, az öcsém. Innentől kezdve már nem kellett azon gondolkodnom, kit szeretnek jobban a szüleim. A kicsinek mindent lehet, a fiú verekedhet, mert az olyan férfias, és igen, kellő erőre kapva verheti hosszú éveken át a nővérét is. Lophat, csalhat, dühönghet, pimaszkodhat, rosszul tanulhat, rendetlen lehet, mert neki nem kell olyan jónak lennie.

Én azért kitartóan igyekeztem szülői figyelemre és igazságszolgáltatásra szert tenni, fiúként öltözni és viselkedni, de ez igen kevéssé sikerült.

Pedig tényleg próbáltam nem sírni, mert az „hiszti”, megtanultam puskával lőni, meg mertem fogni a döglött egér farkát, ott lihegtem a munkások sarkában az építkezésnél, de minden próbálkozás csak fájdalmas csalódássá vált.

Felnőttként sikerült csak – segítséggel – kilépni az áldozatszerepből, és ma már örömmel üdvözlöm a lányságomat, sőt, magasról teszek rá, hogy tovább viszem-e a család nevét vagy sem. De az a kislány, aki mást sem hallgatott, mint hogy miért jobb egy fiú, mint egy lány, és aki terhesen is komoly csalódást okozott, mert szintén lányt várt, nincs egyedül. Rengetegen vannak, akik ma is hordozzák ennek az eszement hozzáállásnak a sérelmeit, az értéktelenség érzését, a „csak” szót a lány előtt, néhány centinyi hiányt, amit soha nem voltak, lesznek képesek pótolni. Hány ezer lány él, aki „csak lány, és nem gyerek”, aki „csak bajnak van”, aki sosem olyan erős, ügyes és bátor, mint egy fiú, vagy még ha az is, akkor sem?

Hány királyi és nemesi családban volt tragédia, ha lány született, pláne elsőre! Hányan igyekeztek különböző fiúsítási eljárásokkal örökösükké és nevük hordozójává tenni egy szem lányukat? Hány nő élt legalább egy ideig konkrétan férfiként, hogy érvényesülni tudjon? Súgok: Hua Mulan, Jeanne d’Arc, James Barry, az első brit női orvos, Billy Tipton zenész, George Sand és Lebstück Mária szabadságharcos főhadnagy is köztük volt, hány afgán lány vágja rövidre a haját, hogy a serdülőkoráig fiúként tanulhasson?

Pedig az egész olyan egyszerű lehetne, legalábbis manapság, amikor teljesen szabályosan kaphatja meg a gyerek akár az anya vezetéknevét is – csak olyan kevesen élnek a lehetőséggel, hogy alig hallani róla. A nőket végre kezdjük egyenértékűnek tartani a férfiakkal. Csak a nevüket nem. Miért ne vihetné tovább egy lány a családi vezetéknevet, és később miért ne lehetne olyan férje, aki ezt tiszteletben tartja? Mi ez a hisztéria a vezetéknév körül? Értem én, hogy kell a családi összetartás, és hogy a Kovácsok mindig is, és a Szabók sohasem, kivéve persze a dédnagyanyádat, de hát, az úgysem számít, meg volt az az unokatestvéred, akiről inkább ne is beszéljünk, de ez a család aztán! Feltette legalább egyvalaki is a kérdést, hogy ezek a nagyszerű családi teljesítmények tényleg csupán néhány betűnek voltak köszönhetők? Hogy minden generációnál jött egy feleség egy másik családból, vagyonnal, génekkel, pozitívumokkal?

Házasságkötésnél és gyerek születésénél miért lenne ciki vagy méltatlan az anya vezetéknevét, vagy a közösen felvett kötőjeleset adni a KÖZÖS gyereknek?

Miért ne vihetné tovább egy nagyszerű lány a családi történelmet? Érdemes rá. Egy picivel sem ér kevesebbet, mint  egy fiú.

Minden gyerek, legyen akár fiú, akár lány, megérdemli, hogy boldogságban, a nemével és nevével békében, sőt, büszkén nőjön fel.

 Polgár Lili