Beilleszkedtek, sikeresek és tehetősek, vagyis nincs semmi gondjuk, gondolják sokan az ázsiai-amerikai emberekről. A közösség WMN-nek nyilatkozó tagjai azonban másképp látják a helyzetet. Sértésekről, hiedelmekről és sztereotípiákról a Stop Asian Hate-kampány kapcsán: külföldön és idehaza.

„Évekig mostam a pelenkát, kerültem a csomagolt dolgokat, szabadidőmben hulladékmentesítő tippekről olvastam és társadalmi ügyekben mélyedtem el. […] úgy éreztem, ez feljogosít arra, hogy a másokat jelzőkkel illessek. Mémeket osztottam meg, amik igazolták az álláspontomat és jól odaszúrtak annak, aki másképp gondolkodik. A cél szentesíti az eszközt, gondoltam, kötelességem nyomatni az »igét«. Ma már máshogy gondolom...” Fontos gondolatok és kétségek a Föld napjára:

Bíborka még nincs egyéves, és nagyon beteg. Vendégszerzőnk a szülőkkel beszélgetett. „A reménybeli gyógyuláson kívül cél a figyelemfelhívás az ilyen jellegű ritka genetikai betegségekre: minél többet foglalkozunk velük, annál nagyobb az esélye, hogy a jövőben kezelhetővé vagy akár gyógyíthatóvá válnak. Cél továbbá a hasonló cipőben járó szülők lelki-érzelmi támogatása” – mondják.

Az oltásirigység természetes emberi reakció. De vajon mi bújik meg a hátterében? Hogyan erősít rá a szorongásainkra a közösségi média; egyáltalán megéri posztolni az oltásról?

De vajon elég csak megmutatni egy kis kézi kamerával a világot járva, hogy hol, hogyan és mit mészárol le a legintelligensebbnek mondott csúcsragadozó? És ha nem elég, miről is szól tulajdonképpen a Seaspiracy?

Végh Miklós azt mondja, bizonyos szempontból nemcsak azok tekinthetők megváltozott munkaképességűnek, akiknek erről „papírjuk van”, hanem például az idősebb korosztályhoz tartozók, a beteg szülőket gondozók vagy a munka világába visszatérést tervező kisgyerekes édesanyák is. Sőt, akár egy súlyosabb fokú laktózintoleranciával küszködő ember is lehet megváltozott munkaképességű, hiszen számára nem mindegy, hogy tud-e a munkahelye közelében ebédet venni, vagy minden este csomagolnia kell a következő munkanapra. Közös ügyünk tehát a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, cikkünk szereplője ennek szolgálatának szenteli az életét.

„Az apákkal gyakran bánnak úgy a szülőszobán, mintha szerencsétlen tartozékai lennének a szülésnek. Rosszabb esetben kanos spermadonorként kezelik őket, mintha számukra csak annyi lenne a lényeg, hogy anyuka vaginája kívánatos és élvezetes maradjon a szülés után is.” Ilyen élmény a férfiaknak a nők traumája a szülőszobán:

„Nagyon hiszek a pozitív megerősítés erejében! Sajnos Magyarországon nincs meg ennek a kultúrája úgy, mint, mondjuk, az angolszász országokban. Talán banálisnak tűnik mondogatni, hogy »fantasztikus munkát végzel«, »remek, hogy a feladatot mindig időre elvégzed«, de tapasztalataim szerint az apró dicséretek is szárnyakat adnak a kollégáknak.”