Nekünk, szurkolóknak az a felelősségünk, hogy megértsük: a sportoló teste, elméje, lelke nem köztulajdon. Az, hogy megengedik nekünk, hogy nap mint nap nagyítón át figyeljük őket, a teljesítményüket, nem jelenti azt, hogy jogunk van élve felboncolni őket. Azon túl, hogy a pályán, páston, medencében a maximumot nyújtják, nem tartoznak nekünk semmivel, de semmivel. Csepelyi Adrienn gondolatai arról, hogyan bánunk a sportolóinkkal.

Az agyam felfogja, hogy mi történt, képes vagyok megérteni, hogy már nem él, de mégis olyan, mintha egy filmben éltem volna abban a pár hétben, és egy utószóban rekedtem volna azóta.

Ha valaki tavaly év elején azt mondta volna nekem, hogy másfél év múlva ennyi sebbel, fájdalommal, nehézséggel a hátunk mögött állunk majd itt, jobb esetben kiröhögtem volna, rosszabb esetben pedig beleroppanok a jóslatba.

A nevelőszülőséghez rengeteg sztereotípia kapcsolódik: a két legelterjedtebb a pénzről és a szeretetről szól. Előbbi miatt démonizálják, míg az utóbbiért túlmisztifikálják. A valóság azonban sok esetben az, hogy ebben az élethelyzetben nemcsak a családjából kiemelt gyerek szenvedhet kárt, hanem az őt befogadó nevelőszülő is. Van, hogy sok sebből vérző és sok sebet okozó történet ez.

Napi négy órát lógnak a neten, szívesebben nyílnak meg cseten keresztül, és heti több szelfit készítenek magukról – ilyen egy felmérés szerint a Z generáció. De tényleg olyan rémisztő ez? Y generációs szerzőnk saját élményeivel egészíti ki a mai tinik néhol kicsit talán aggasztónak tűnő netes viselkedésmintáit.

Mit tennél, ha már a puszta létezésed is erős indulatokat keltene idegen emberekben? Ha amiatt, aki vagy és akit szeretsz, illetve ahogyan az életedet éled – amihez egyébként senkinek semmi köze – diszkriminációnak, verbális és nem ritkán fizikai abúzusnak lennél kitéve? Mennyire tudnál így felszabadult, boldog lenni?

„Amin dolgoznom kellett, az az, hogy nem tudok mindenkinek segíteni. Az emberek is kellenek hozzá. Egyedül nem tudom eltolni a lebetonozott szekeret” – mondja egy korábbi SzuperWMN-díjazottunk, Szalai Kriszta színésznő, aki most azon dolgozik, hogy minél többen vegyenek részt civil szerveződésekben, mert a problémáinkat csak együtt oldhatjuk meg. Chripkó Lili kísérte el egy eseménydús napon.

A szakemberek szerint, ha nem cselekszünk azonnal, nem évtizedek múlva, hanem már pár éven belül nem lesz senki, aki a katedrára álljon. Dián Dóri utánajárt, mi ennek az oka: