Fel a fejjel, drágám!? Ugyan már! – Egy Insta-mozgalom a „hétköznapi” szexuális zaklatások feldolgozására

–

Vissza az időben és térben

A szóban forgó nőt Eliza Hatchnek hívják, és a történet úgy kezdődött, hogy nekiállt Londonban fotózni azokat a barátnőit, akiket gyerekként, tiniként vagy akár felnőttként valamilyen módon, nyilvános helyen szexuálisan zaklattak. Ráadásul pontosan azokon a helyszíneken készültek a fotók, ahol az inzultus érte őket. Visszamentek oda, lefotózta őket, és az áldozat teret kapott ahhoz, hogy elmesélje a történetét.

I don't often post photos of myself on here, but I'm a bit excited about this! I was interviewed about Cheer Up Luv for the spring issue of @wonderland Magazine 💖💖Thank you so much everyone who was involved! In print now 🗞📖 ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ "The people I want to reach are the people who have a problem with it, or the people who see it as problematic. You don't want to just be shouting in an echo chamber of people agreeing." ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ 📷 @williamarklemarsden 💄 @laimakesup 👱‍♀️ @laurainebailey 👗 @jejegardener 🖌 @rosiebyers 🎨 @kate___bull ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

Tudom-tudom, nincs olyan nő, akinek még nem szóltak oda az utcán egy „dejócsöcsödvan”-t, vagy egy „demegbsználak”-ot, nem követték éjszaka ocsmányságokat mormolva nekik a sötét utcán, nem fogták meg a fenekét, nyúltak egy tömött bárpultnál a lába közé, vagy „csupán” ne nyalogatta volna valaki a szája szélét őt stírölve, a bokrokból előugró mutogatósokról és a kapualjakból kinyúló kezekről, vagy felvillanó nemi szervekről már nem is beszélve. És pontosan ez a lényeg, ez a közös tapasztalás.

Nem nagy ügy (?)

Ezekben az esetekben az úgynevezett „kellemetlenségeken” túl nem történt konkrét nemi erőszak, behatolás, így ha egyáltalán mertek, és akartak erről beszélni, majd mindegyikük nagyjából azt a választ kapta a különféle közösségekben, munkahelyen, barátoktól, hogy „oké, nyugodjanak meg, túl vannak rajta rajta, semmi gond, vagy ne gondoljanak rá, semmiség…”

Ezért is lett Eliza fotósorozatának, egyben projektjének és Instagram-oldalának neve a megtévesztő, de azért inkább valamiféle dühöt kiváltó Cheer Up Luv (szabadon: Fel a fejjel, drágám!).

Ugye, milyen beszédes? Nyomjunk le egy felest vagy meditáljunk, vagy üvöltsük ki magunkat a nagy büdös éjszakában, és lépjünk simán tovább!?

Hát, azért ez nem annyira könnyű, lévén a nők többsége sok-sok év távlatából is emlékszik ezekre az eseményekre, kiszolgáltatottságának megélésére.

Miért volt fontos Hatch számára, hogy eleinte a barátnőket és aztán mindenki mást is azon a helyszínen fotózzon le, ahol az inzultus érte őket?

"At high school, there was a bit of a culture of sexual harassment, especially with certain groups of boys. They would comment on the girl's boobs all the time, you would get randomly grabbed and pushed up against walls, sexual jokes and innuendos were made... you get the picture. It was all seen as a bit of a joke and I felt like I had to just endure it, because that's what was normal. If you looked uncomfortable when someone harassed you, you would get called frigid. This behaviour amongst my peers eventually led to me being sexually assaulted for the first time. I feel like the general acceptance of sexual harassment and the fact that it was seen as kind of amusing, definitely created the foundations for even worse behaviour and subsequently, my assault." - Rebecca 🍂 ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀

Annak több oka is van. Az egyik a nyilvánosság, a figyelemfelhívás fontossága. A másik pedig a lehetséges feldolgozásé, ugyanis, ha valaki már valamennyire biztonságban érzi magát, és úgy megy vissza egy helyre, ahol stressz érte, az önmagában is old valamennyit a feszültségen állítólag. Bár őszintén bevallom, hogy egy kapualjba rángatásom helyszíne az akkori lakhelyemtől ötven méterre volt, és akárhányszor elmentem előtte, semmilyen feloldozást nem éreztem. Igaz, idővel már rettegést sem. De az is igaz, hogy egy porcikám sem kíván visszamenni abba az érdi mellékutcába, ahol egy téli estén, edzés után, követett egy férfi a nyakamba szuszogva, hogy „de jó kis husika vagy!”, folytatva olyan mondatokkal, amiket addig soha nem hallottam, főleg nem irányomban.

Ekkor voltam tizenkét éves, és ahogy hazaértem, bezárkóztam a fürdőszobába, majd fürdést mímelve remegtem a kád mellett a járólapon ülve, és piszkosnak éreztem magam. Amikor kijöttem, azt hittem, feldolgoztam a traumát, egy szót sem szóltam senkinek, és ahogy most ezt leírtam, – harmincnégy év távlatából – a gyomromban óriási higanygolyó alakult ki. Szóval gyanús, hogy Eliza nem tett rosszat a barátnőkkel, amikor őket kísérve, velük együtt érezve képekben is feldolgozta, amit tényleg nagyon nehezen lehet.

"When I was 13 years old, I took the subway to meet my father. I'm not a big fan of the subway because I'm claustrophobic so my experience during the trip was enough stress for me. At the train station, two guys start following me and got inside the same train as me. Finally, when I got into the station I stand up in front of the train's doors and I felt one of the guys hand under my skirt touching the bottom of my underwear. I felt so shocked that I just start crying until I found my dad." - Jade 🦎 ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀

De mit is? Azt hiszem, a lényeg az lehet, hogy ha egy nő magára marad a kiszolgáltatottságával, és a későbbiekben hiába küzd ellene, az a bizonyos higanygolyó mégiscsak nyom… évtizedek múltán is. A nők többnyire megtapasztalják ilyenkor, hogy tehetetlenek a saját testük tárgyiasítása, és ezzel együtt a lelkük nyomorítása ellen.

Ugyan hozzá lehet szokni, meg fel a fejjel, meg bárkivel megtörténhet, mondják… de valójában miért is kéne ezt elfogadni? Csak mert mindannyiunkkal megesik?

De hát velem is megtörtént…

Nem véletlen tehát, hogy a sorozata nyomán egyre többen jelentkeztek Hatchnél ismeretlen nők, áldozatok, hogy ők is szerepelni szeretnének a saját történetükkel és arcukkal. Ebben az esetben azért kizárható, hogy egyfajta kósza hírnévre vágytak volna. Sokkal inkább vágyták azt, hogy arcot, nevet és pontos helyszínt kapjanak ezek a történetek, és elrettentő hatással legyenek a potenciális elkövetőkre hosszú távon. Hogy felhívják a figyelmet a jelenségre. Hallatni kezdjék a hangjukat, kifejezve, hogy korántsem természetes az, amit hagyományosan így kezelünk.

Thank you to everyone who has been sending in their stories over the weekend of hurtful things said to them, which they have stayed with them since childhood. - It's crazy how such a throwaway comment can have such a lasting effect, and stay with you all the way to adulthood. I still remember some of the hurtful things said to me when I was a child, from people in school, to men on the street - and in some cases, they can stick in the back of your mind forever, and affect the way we perceive ourselves daily. (Even though it shouldn't!) It's also something which most of us think we are over-reacting to, and don't share with other people Incase we are perceived as 'over sensitive'. So i'm really grateful for everyone sharing their personal stories, as I think it's helpful to see that your not alone and shouldn't feel ashamed if you do still carry those words around with you. By being more open about these things now, even if they happened a long time ago, we can remove the stigma and shame which surrounds being 'sensitive' or a 'drama queen.' Time to start calling things out for what they are and not apologising for it. ✊ - ok rant over 💓 ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ ⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀ #cheerupluv

Azt ugyan nem állítom, hogy Eliza Hatch elsőként hívta volna fel a figyelmet az erőszak mindennapos formáira, de azt igen, hogy a dokumentarista projektje olyan méreteket öltött és akkora ismertségre tett szert, hogy már a #MeToo-mozgalom és a „TimesUp” előtt sokan felfigyeltek rá. Oldala és a közössége egyfajta biztonságot, menedéket, diskurzuslehetőséget ajánlott az érintetteknek, és egy ponton úgy kezdtek el áradni a nők személyes történetei, mintha megnyitott volna egy duzzasztógátat.

"I don't have a story about being sexually harassed in public transport. But I have a story of not having one. Every day when I leave home, my mother tells me to be careful when going in the bus, in Sinhala it translates to, 'Bus eke yanne parissamin.' Then the day starts with that fear that something might happen if I go in a crowded bus or if I sit next to the 'wrong guy.' Sometimes I wait for two hours for the next bus to come, if the bus is too crowded. A lot of people intentionally touch you up. Even though it consumes my time and energy, going in a crowded bus and giving chance to someone to 'accidentally' brushing their hand on my thigh or my back, its not a risk I'm willing to take. You always think about it, and it affects our daily routines. I usually travel alone, and my mum gets so worried about me that I have to call her every time I arrive somewhere. I am just one of many people, who live with fear of being harassed knowingly or unknowingly. " - Sasmini 🍃

Utat mutatni, esélyt adni a nőknek

Nem véletlen, hogy nem sokkal a mindennapi történetek ilyen szintű megmutatása után, egyenesen őt kérte fel az UNFPA, azaz az ENSZ Népesedési Alapja, hogy hozzon össze Sri Lankán is egy multimédiás projektet, amely a „Don’t Look Away” („Ne fordulj el!”) nevet kapta. A cél dokumentumfilmmel, plakátokkal felhívni a helyi lakosság figyelmét a jelenségre, és annak nem elfogadható mivoltára, illetve arra, hogy

ez nem lehet tabu a nők számára, amiről soha, semmilyen körülmények között nem szabad beszélni, hanem nagyon is kell, nem az ő szégyenük.

A projekt helyi nehézségét jelzi, hogy hosszú kutatómunka és keresés után mindössze tizenhat nőt találtak, akik részt mertek venni a kampányban a saját történetükkel, szexuális zaklatásukkal, amik jellemzően tömegközlekedési eszközökön történtek. Lassan, de biztosan ott is elindult azért valamiféle párbeszéd.

"I was in an almost empty bus, heading home. I chose to sit in the farthest seat. Not too long after I got in, a group of five men, got in and scattered themselves across the bus. The youngest of them, who seemed to be around my age sat from across the long rear seat of the bus next to me. The other four turned all the way around to face me and stare shamelessly with smug looks on their faces. No words were said, just the incessant, stare directed at me by all five of them was enough to make me feel defenceless, nervous and angry. I've never had the courage to speak up, but I stared directly at the boy next to me. I wondered what would happen if I stared back. In fact, staring back seemed to excite them even more. I went on to ask him, 'Ai ohoma balan inne? Kellek dakala nadda meeta kalin?' Which translates to, 'Why are you looking at me like that? Have you never seen a girl before?' This had them look at me in surprise. I guess they did not expect a girl to confront them. Just as I said this, the boy I spoke to immediately got off the bus. The rest followed." - Renushi 🍊

(A legdöbbenetesebb számomra azért még mindig az, hogy majd' mindegyikük megemlíti, hogy a tömött járműveken senki nem állt ki mellettük, inkább elfordították a fejüket még akkor is, amikor egy lány mellett ülő férfi konkrétan maszturbálni kezdett őt nézve. Itt még azt sem mondták neki, hogy „Cheer Up Luv”…)

De valami elindult, és most éppen Mexikóban készítenek elő egy hasonló projektet.

Nincs kitiltás, nincs hájdolás, párbeszéd van

Ami pedig a sikersztorit illeti, érdemes tudni, hogy Eliza Hatch munkája során, és miatt rengeteg ellenségre tett szert, támadó kommenteket, leveleket kap, nem is keveset. A válasza pedig erre az, hogy nem tiltja, nem törli a verbális agresszorokat, hanem válaszol. Kivétel nélkül mindenkinek. Mert meggyőződése szerint csak így lehet komplex a munkája, és pontosan emiatt ültette le azon a bizonyos hajnalon azt a (ki)nevetős, részeg fiatalembert beszélgetni. Mert diskurzus nélkül nincs megoldás, egyedül meg nem lehet diskurzust kezdeni, állítja.

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Instagram/Cheer Up Luv