Fel a fejjel, drágám!? Ugyan már! – Egy Insta-mozgalom a „hétköznapi” szexuális zaklatások feldolgozására
Érdekes és tanulságos jelenet lehetett, amikor egy random londoni buliban hajnalban egy pasas nekiszegezte egy számára ismeretlen nőnek a szokásos ismerkedős kérdést, hogy „amúgy te mivel foglalkozol?”, mire a válasz csak annyi volt, hogy „nőket fotózok, akiknek szexuális zaklatásban volt részük”. A pasi válasza erre mindössze egy furcsa, zavarodott kacaj volt. A nőé pedig az, hogy leültette egy fotelbe a férfit, és elmagyarázta neki, hogy miért is nem mókás foglalkozás az övé. Viszont annál fontosabb. Marossy Kriszta írása.
–
Vissza az időben és térben
A szóban forgó nőt Eliza Hatchnek hívják, és a történet úgy kezdődött, hogy nekiállt Londonban fotózni azokat a barátnőit, akiket gyerekként, tiniként vagy akár felnőttként valamilyen módon, nyilvános helyen szexuálisan zaklattak. Ráadásul pontosan azokon a helyszíneken készültek a fotók, ahol az inzultus érte őket. Visszamentek oda, lefotózta őket, és az áldozat teret kapott ahhoz, hogy elmesélje a történetét.
Tudom-tudom, nincs olyan nő, akinek még nem szóltak oda az utcán egy „dejócsöcsödvan”-t, vagy egy „demegbsználak”-ot, nem követték éjszaka ocsmányságokat mormolva nekik a sötét utcán, nem fogták meg a fenekét, nyúltak egy tömött bárpultnál a lába közé, vagy „csupán” ne nyalogatta volna valaki a szája szélét őt stírölve, a bokrokból előugró mutogatósokról és a kapualjakból kinyúló kezekről, vagy felvillanó nemi szervekről már nem is beszélve. És pontosan ez a lényeg, ez a közös tapasztalás.
Nem nagy ügy (?)
Ezekben az esetekben az úgynevezett „kellemetlenségeken” túl nem történt konkrét nemi erőszak, behatolás, így ha egyáltalán mertek, és akartak erről beszélni, majd mindegyikük nagyjából azt a választ kapta a különféle közösségekben, munkahelyen, barátoktól, hogy „oké, nyugodjanak meg, túl vannak rajta rajta, semmi gond, vagy ne gondoljanak rá, semmiség…”
Ezért is lett Eliza fotósorozatának, egyben projektjének és Instagram-oldalának neve a megtévesztő, de azért inkább valamiféle dühöt kiváltó Cheer Up Luv (szabadon: Fel a fejjel, drágám!).
Ugye, milyen beszédes? Nyomjunk le egy felest vagy meditáljunk, vagy üvöltsük ki magunkat a nagy büdös éjszakában, és lépjünk simán tovább!?
Hát, azért ez nem annyira könnyű, lévén a nők többsége sok-sok év távlatából is emlékszik ezekre az eseményekre, kiszolgáltatottságának megélésére.
Miért volt fontos Hatch számára, hogy eleinte a barátnőket és aztán mindenki mást is azon a helyszínen fotózzon le, ahol az inzultus érte őket?
Annak több oka is van. Az egyik a nyilvánosság, a figyelemfelhívás fontossága. A másik pedig a lehetséges feldolgozásé, ugyanis, ha valaki már valamennyire biztonságban érzi magát, és úgy megy vissza egy helyre, ahol stressz érte, az önmagában is old valamennyit a feszültségen állítólag. Bár őszintén bevallom, hogy egy kapualjba rángatásom helyszíne az akkori lakhelyemtől ötven méterre volt, és akárhányszor elmentem előtte, semmilyen feloldozást nem éreztem. Igaz, idővel már rettegést sem. De az is igaz, hogy egy porcikám sem kíván visszamenni abba az érdi mellékutcába, ahol egy téli estén, edzés után, követett egy férfi a nyakamba szuszogva, hogy „de jó kis husika vagy!”, folytatva olyan mondatokkal, amiket addig soha nem hallottam, főleg nem irányomban.
Ekkor voltam tizenkét éves, és ahogy hazaértem, bezárkóztam a fürdőszobába, majd fürdést mímelve remegtem a kád mellett a járólapon ülve, és piszkosnak éreztem magam. Amikor kijöttem, azt hittem, feldolgoztam a traumát, egy szót sem szóltam senkinek, és ahogy most ezt leírtam, – harmincnégy év távlatából – a gyomromban óriási higanygolyó alakult ki. Szóval gyanús, hogy Eliza nem tett rosszat a barátnőkkel, amikor őket kísérve, velük együtt érezve képekben is feldolgozta, amit tényleg nagyon nehezen lehet.
De mit is? Azt hiszem, a lényeg az lehet, hogy ha egy nő magára marad a kiszolgáltatottságával, és a későbbiekben hiába küzd ellene, az a bizonyos higanygolyó mégiscsak nyom… évtizedek múltán is. A nők többnyire megtapasztalják ilyenkor, hogy tehetetlenek a saját testük tárgyiasítása, és ezzel együtt a lelkük nyomorítása ellen.
Ugyan hozzá lehet szokni, meg fel a fejjel, meg bárkivel megtörténhet, mondják… de valójában miért is kéne ezt elfogadni? Csak mert mindannyiunkkal megesik?
De hát velem is megtörtént…
Nem véletlen tehát, hogy a sorozata nyomán egyre többen jelentkeztek Hatchnél ismeretlen nők, áldozatok, hogy ők is szerepelni szeretnének a saját történetükkel és arcukkal. Ebben az esetben azért kizárható, hogy egyfajta kósza hírnévre vágytak volna. Sokkal inkább vágyták azt, hogy arcot, nevet és pontos helyszínt kapjanak ezek a történetek, és elrettentő hatással legyenek a potenciális elkövetőkre hosszú távon. Hogy felhívják a figyelmet a jelenségre. Hallatni kezdjék a hangjukat, kifejezve, hogy korántsem természetes az, amit hagyományosan így kezelünk.
Azt ugyan nem állítom, hogy Eliza Hatch elsőként hívta volna fel a figyelmet az erőszak mindennapos formáira, de azt igen, hogy a dokumentarista projektje olyan méreteket öltött és akkora ismertségre tett szert, hogy már a #MeToo-mozgalom és a „TimesUp” előtt sokan felfigyeltek rá. Oldala és a közössége egyfajta biztonságot, menedéket, diskurzuslehetőséget ajánlott az érintetteknek, és egy ponton úgy kezdtek el áradni a nők személyes történetei, mintha megnyitott volna egy duzzasztógátat.
Utat mutatni, esélyt adni a nőknek
Nem véletlen, hogy nem sokkal a mindennapi történetek ilyen szintű megmutatása után, egyenesen őt kérte fel az UNFPA, azaz az ENSZ Népesedési Alapja, hogy hozzon össze Sri Lankán is egy multimédiás projektet, amely a „Don’t Look Away” („Ne fordulj el!”) nevet kapta. A cél dokumentumfilmmel, plakátokkal felhívni a helyi lakosság figyelmét a jelenségre, és annak nem elfogadható mivoltára, illetve arra, hogy
ez nem lehet tabu a nők számára, amiről soha, semmilyen körülmények között nem szabad beszélni, hanem nagyon is kell, nem az ő szégyenük.
A projekt helyi nehézségét jelzi, hogy hosszú kutatómunka és keresés után mindössze tizenhat nőt találtak, akik részt mertek venni a kampányban a saját történetükkel, szexuális zaklatásukkal, amik jellemzően tömegközlekedési eszközökön történtek. Lassan, de biztosan ott is elindult azért valamiféle párbeszéd.
(A legdöbbenetesebb számomra azért még mindig az, hogy majd' mindegyikük megemlíti, hogy a tömött járműveken senki nem állt ki mellettük, inkább elfordították a fejüket még akkor is, amikor egy lány mellett ülő férfi konkrétan maszturbálni kezdett őt nézve. Itt még azt sem mondták neki, hogy „Cheer Up Luv”…)
De valami elindult, és most éppen Mexikóban készítenek elő egy hasonló projektet.
Nincs kitiltás, nincs hájdolás, párbeszéd van
Ami pedig a sikersztorit illeti, érdemes tudni, hogy Eliza Hatch munkája során, és miatt rengeteg ellenségre tett szert, támadó kommenteket, leveleket kap, nem is keveset. A válasza pedig erre az, hogy nem tiltja, nem törli a verbális agresszorokat, hanem válaszol. Kivétel nélkül mindenkinek. Mert meggyőződése szerint csak így lehet komplex a munkája, és pontosan emiatt ültette le azon a bizonyos hajnalon azt a (ki)nevetős, részeg fiatalembert beszélgetni. Mert diskurzus nélkül nincs megoldás, egyedül meg nem lehet diskurzust kezdeni, állítja.
Marossy Kriszta
Kiemelt kép: Instagram/Cheer Up Luv