–

„A felnőtteknek van egy olyan gondolata, hogy a gyerekek utálnak tanulni és iskolába járni. Pedig igazából nincs gyerek, aki ne szeretne érdekes történeteket hallgatni, meg megérteni hogyan működik a világ meg minden, és mindezt a barátaival együtt. Az iskola a világ legjobb helye lehetne, ha tényleg erről szólna. Csak van ott az a sok hülyeség, amit a felnőttek találnak ki, és az rontja el az egészet…” (S., 12 éves)

Ezt egy hatodik osztályos kislány mondta – mély meggyőződéssel és némi önérzettel – amikor megkérdeztem tőle, hogy szeret-e iskolába járni. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy az iskola jó. Tulajdonképpen akkor is jó, ha rossz. „Csak tudni kell, hogy miért járunk oda” – mondta egy másik – kilencéves – kislány. „Mert van, hogy az iskola miatt tényleg nem érdemes” – tette még hozzá. Aztán elkezdtünk beszélgetni velük és a testvéreikkel, hogy mégis, mi a jó az iskolában:

„A barátok.” (D., 15 éves)

A gyerekek számára az iskola az elsődleges hely a barátkozásra. A legtöbb időt az iskolában töltik, és főleg általános iskolában a szomszédok meg a környéken lakó gyerekek is egy helyre járnak, ezért iskola előtt és után is együtt lógnak.

A padokon, a folyosókon, az udvar sarkában folytatott beszélgetések az élet nagy dolgairól vagy a hétköznapi semmiségekről elképesztően fontosak, és segítik a gyerekeket abban, hogy a társas képességeik megerősödjenek.

„Én a legjobban a szünetet szeretem az iskolában.” (T., 8 éves)

„Az iskola az életre nevel” – mondják, és ahogyan a fehér szín legjobban a fekete háttér előtt érvényesül, és amiért az éjszakára szükségünk van ahhoz, hogy gyönyörködhessünk a napfelkeltében, ugyanúgy szükség van a tanórákra ahhoz, hogy az iskola valódi értelme, a szünet, megmutatkozhasson.

Így tanuljuk meg már gyerekként értékelni az olyan váratlan örömöket, mint egy-egy lyukasóra (vö.: nincs bent a főnök), a filmnézést, mert a tanár lebetegedett és nincs helyettesítés (vö.: stikában lenyomott Trónok harca-epizód két értekezlet között), a péntekeket (vö.: péntekek).

„A kedvenc tantárgyamat mindig nagyon várom.” (V., 17 éves)

Ezt nem is kell tovább ragozni. Mindegy, hogy ez az irodalom, a történelem, a biológiai vagy a torna. A kedvenc tantárgy az a 45 perc, ami alatt nem szorul össze a gyomrod a félelemtől, hogy felszólítanak, és amikor kellemesen elringatózol a „mindent értek azonnal” hullámain.

„Mindent szeretek, amikor nem kell a padban ülni.” (S., 12 éves)

Általában nagyon elszánt tanári kar tudja csak elérni, hogy a gyerekek egyetlen úgynevezett készségtárgyat se szeressenek meg.

A rajz, az ének és a torna, amikor végre nem az agyadat kell használni, minden gyerek számára adomány.

Az intelligenciának kilenc típusa van, és ezek között ott van a zenei és a testi, mozgásban megnyilvánuló intelligencia is. A gyerekek ezt ösztönösen értik és tudják, és ha odafigyelnek rájuk, meg is mutatják, hogy milyen típusú intellektusuk erős. Olyan jó lenne erre odafigyelni, és nem „szabványokba” erőltetni őket.

„Vicces emberek, vicces dolgok vannak az iskolában.” (D., 15 éves)

Ha azt kérdezed egy gyerektől, hogy mi volt az iskolában, könnyen kaphatod azt a választ: „Semmi.” Ha viszont az kérdezed, történt-e valami vicces, vagy volt-e olyan, amin jót nevetett, szinte kizárt, hogy ne kezdene el mesélni egy történetet. Az egy épületbe összezárt sok-sok gyerek önmagában remek humorforrás.

„Bandázás.” (T., 8 éves)

Amikor a múlt század hatvanas éveiben az amerikai kriminológusok kutatásokat végeztek az úgynevezett „gang-kultúráról” (motoros bandákról, utcai gangekről, stb.), akkor azt találták, hogy a fiatalok számára az ilyen bandákban a legnagyobb vonzerő: ott megtapasztalják azt, hogy úgy jók, ahogyan vannak, és elfogadják őket.

Az osztályokon belül szerveződő „bandák” nagyon komoly, pozitív értelemben vett megtartó erőt jelenthetnek egy gyerek életében.

„Nagyon szeretek kirándulni.” (H., 10 éves)

Elmenni az állatkertbe vagy elutazni egy másik városba, meglátogatni egy kastélyt vagy piknikezni egy arborétumban – igazából egyre megy. Az iskolai kirándulások kiszakadást jelentenek a mindennapi rutinból, és a nem hivatalos statisztikák szerint a 7–14 éves korosztályban a kirándulóbuszokon szövődik a legtöbb szerelem.

„Befejezni a házit. Az a legjobb.” (V., 17 éves)

„Ez jó mulatság, férfimunka volt” – gondolja ilyenkor az ember lánya, fia, és elégedetten hátradől. Életünk minden későbbi pillanatában, amikor határidőre (vagy picit utána) elkészülünk valamivel, ugyanez a kellemes, magabiztosság érzés fog el minket, mint amikor kiraktuk a pontot a fogalmazás utolsó mondatának végére, vagy amikor kiszámoltuk az utolsó egyenletben is, hogy mennyi az „x”.

„Én nagyon szeretem M. nénit. Amikor vele van óránk, mindig örülök.” (S., 12 éves)

Igazából nem is kívánnék mást az iskolás gyerekeknek, mint legalább egy olyan tanárt, aki karizmatikus, akinek a szavait úgy lehet inni, mint a nektárt.

A tanár, aki mesél, kér, mutat, elfogad, megkövetel, irányít – aki tudja és érti, hogy amit tesz, azzal életre szóló hatást gyakorol.

„Van, hogy anyáékkal együtt szidjuk az iskolát. Az mindig jó…” (D., 15 éves)

Végül, ha ezek közül semmi sincs meg, és olyan iskolába sodorta a gyereket a sors, ahol csak a Pitagorasz-tétel meg az igekötős igék várják, és ahol csak tanárok vannak, de nincsenek emberek, akkor tapasztalhatja meg a gyerek (jó esetben), hogy a szülei mellé állnak, nem hagyják magára, és együtt éreznek vele rossz sorsában.

 Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61