Alapélményem volt New Yorkban a szédülés. Nem múlt el hét nap alatt sem, pedig azt hittem, idővel megszokom a hatalmas tereket, a nagy magasságokat, a villámgyors lifteket, a nyaktörő érzést, amikor keresem a szememmel egy épület tetejét, vagy a rémületet, amikor elszáguld mellettem egy metrószerelvény.
Az elmúlt 10 év kalandjai sok dologra megtanítottak: rugalmasabbá tették a komfortzónám határait, segítettek a perspektívaváltásban és az alkalmazkodásban, és arra is rámutattak, hogy bőven van még hova fejlődnöm – például a memóriámat és a megfelelési kényszeremet illetően. Elsőre nem hittem volna, hogy mindkettőn az útinapló segít majd.
„Érteni a világot lehet könyvekből, filmekből és emberi történeteken keresztül is. És lehet úgy is, ahogy a lányom csinálta. Minden érzékszervet kihasználva, közvetlenül megtapasztalva mások életét, annak minden örömével, szépségével és kihívásával együtt.” Lili Kolumbiában járt, az anyukájában pedig megfagyott a vér. Először.
Az unalomig ismételt, Céline Dion inspirálta vietnámi sláger, a pho leves és a durián szagának különös elegye, a naplementében szürkévé váló hegyek sziluettje, a folyamatos dudálás. Csak néhány dolog, ami már biztosan velem marad Vietnámból – az országból, ahova pihenni mentem ugyan, mégis többet tanultam, mint bármely földrajz- vagy szociológiaórán.
Gyere, elviszünk egy olyan utazásra, amitől biztosan eláll szemed-szád!
Húsz évvel, öt nappal és nyolc kilóval később… DTK útinaplója Krétáról.
De azért egy közös kép mégiscsak összejött Mao úrral.
Alkoholizálás az alkoholmentes teaszobában, egy lengyel homlokon csattogó köntös, isteni ebéd egy kávé áráért, no meg a Mennyei Béke temploma, mert kell egy kis kultúra is.