Szülők a lelátón – Miért kiabáltok (be)?
„Miért nem bíznak a szülők a gyerekeikben jobban? Miért nem bízzák a játék irányítását a szakemberekre? És miért üvöltenek így a lelátóról?”
„Miért nem bíznak a szülők a gyerekeikben jobban? Miért nem bízzák a játék irányítását a szakemberekre? És miért üvöltenek így a lelátóról?”
Ha a kapcsolat véget is ér, a gyerekek révén az egykori házas felek akkor is szülőpárok maradnak. Hogyan lehet elválni úgy, hogy ne forduljon sárdobálásba a viszony, hogy a (jogos) sértettségek ne pusztítsanak el mindent maguk körül?
„Az életnek már nem az az üzenete, hogy ha tanulsz, akkor előrébb léphetsz, jobban fogsz keresni és biztosabb alapokon állsz majd. Jelenleg sokkal inkább az tűnik egy követhető életstratégiának, ha az ember opportunista, ha »ügyeskedik«. Mert tanulás nélkül is lehet boldogulni a fekete zónában: meg lehet élni feketemunkából, boltocskázásból, üzletelésből” – L. Ritók Nórával Chripkó Lili beszélgetett. Aki elolvassa a képes riportot, sok mindent megérthet.
Sok intézményben viszik kirándulni, úszni, kulturális programokra a gyerekeket. De pontosan milyen szabályok vonatkoznak a kisbaba korú, az óvodás, és a kisiskolás gyerekek szállítására, legyen szó tömegközlekedésről vagy különjáratos buszozásról?
A gyerekek méltóságát és jogait tisztelni kell. Az, hogy hatékony mozgósítóerejük van, könnyebben hozzáférhetők és befolyásolhatók, nem teszi elfogadhatóvá a használatukat. Pszichológus-gyerekjogi szakember szerzőnk írása:
„Szomorú látni, hogy egy edző pár mondatával mekkora rombolást végez. Hogy nem motivál, hanem bomlaszt. Hogy nem az erősségekre megy, hanem levegőnek nézni a gyengébbeket” – írja meg tapasztalatait egy anyuka, aki nemcsak azt fájlalja, amit az ő gyerekével műveltek, de jogosan érezheti úgy, ilyen körülmények között nehéz lesz egy egészséges, szívesen sportoló generációt kinevelni.
Nem olyan biztos, hogy élből el kell utasítani minden egyes „árulkodást”. Sőt: ez a kifejezés nem is áll minden olyan közlésre, amelyben valaki a felnőttek felé jelezni szeretne valamit. Ha pedig azt várjuk, hogy a gyerekek „oldják meg egymás közt”, akkor talán nem árt, ha előbb mintát adunk nekik ehhez.
Döntőbíró? Ütköző? Tanácsadó? Bokszzsák? Házi pszichológus? Futár? Mediátor? Igazságosztó? Hányféle kellemetlen szerepbe kényszerülhet az ember, ha váratlanul elválnak a szülei?
Mizantróp természetbúvár a strandkultúra dzsungelében.
Mi lesz azzal az ambiciózus gyerekkel, akit kiskorában, még a hetvenes években maga dr. Ranschburg Jenő vizsgált meg, és megnyugtatta az édesanyát: „Nem kell félni, nincs ezzel a gyerekkel semmi baj. Meglátja, politikus lesz belőle, vagy művész, de egy biztos: mindig elveszi az élettől azt, ami neki kell.” Vajon bejött a híres pszichológus jövendölése?