„Minden társadalom alapját jelenti a színvonalas oktatás, így a tanárok az egyik legfontosabb szereplői a világunknak. Egy olyan »faj« a pedagógus, akire nagyon kellene vigyázni, és már sokkal korábban fel kellett volna ismerni, hogy kihalóban van.” Így megyünk neki a tanévnek 2018-ban:
Jocó bácsit ezúttal az foglalkoztatja, hogy miért éreznek a gyerekek ellenállhatatlan kényszert a „Lehet egy kérdéssel több?” című játékra, amint elindulnak az osztálykirándulásra. Miért? Miért. Miért…
A jó pedagógusok tényleg kevesen vannak, éppen ezért óriási elismerés kellene, hogy övezze őket – ha máskor nem, legalább pedagógusnapon.
Apró, kicsi lépésekkel talán mégiscsak fel lehetne dönteni ezt az ódon, rosszul működő, kevés sikert és örömöt okozó oktatási rendszert. Hogy aztán új, jobb alapokat lehessen lerakni.
Vajon mit szólna Maria Montessori, ha látná, hogy hiába találta ki a módszereit a gyerekközpontú oktatáshoz – több mint 100 éve –, azok gyakran köszönőviszonyban sincsenek a mostani magyar állapotokkal?
Nem csak a gyerekeknek van elegük az iskolából júniusra. Jocó bá' őszinte írása.
„Olyan volt az egész, mintha mindannyian bűnözők lettünk volna gyerekként. És amikor ő, ez a tanár is ott volt, mint egy rendőr, akkor meg kellett játszani magunkat. Akkor nem volt nevetés.”
Mindenkinek van (vagy volt) kedvenc tanára. Ezt a 6+1 pontot egy 17 éves olvasónk írta – a legjobb szándékkal. Na, lássuk!
Olyan, mintha két világ lenne. Az egyikben a diákok lézengenek, és azt várják a tanáraiktól, hogy ne csupán tantárgyakat tanítsanak nekik, hanem azokon keresztül segítsék őket élni és tapasztalatokat szerezni. A másikban pedig az elfásult tanárok érzik úgy, hogy: „semmi nem érdekli ezeket a mai gyerekeket”. Ez patthelyzet, de Kalapos Éva Veronika szerint van megoldás.
Ezért lett Jocó bácsiból a mi kedvenc pedagógusunk...