„Amikor végre mindenki kitette a lábát, én úgy döntöttem, nem rohanok. Ez az a nap, amikor megköszönöm magamnak, hogy olyan sokáig voltam egyszerre anya, séf (na, jó, ez túlzás, legyen menzásnéni), kisegítő tanár, szórakoztatóiparos és takarítónő.”
A kollégium maga a nagybetűs élet esszenciája. Kinek vannak még hasonló történetei?
Elég sok szülő készül rettegéssel vegyes izgalommal az első iskolás napokra, részben a járványügyi para miatt… De az ezekben a napokban eltörpül amellett, hogy mégis hogyan szerzünk be minden szükséges holmit, amikor a feléről azt sem tudjuk, hogy mi az, főleg, hogy hol lehet kapni. Tóth Flóráék is épp ezzel küszködnek.
Közeleg egy újabb tanév, ami a szokásosnál is több bizonytalanságot rejt magában. Ilyenkor nem árt felidézni néhány olyan alapértéket, amihez minden helyzetben vissza lehet nyúlni, és ami biztonságot nyújthat nekünk. Vekerdy Tamás egyik utolsó interjúját - amit egész kivételesen a fiával közösen adott - ezért osztjuk meg újra.
Neked melyik volt a legemlékezetesebb kollégiumi élményed?
Talán nem túl merész kijelentés, hogy az idei, remélhetőleg békés és hagyományos, nem a vírus miatt rendhagyó módon alakuló szeptember elsejét egyforma lelkesedéssel várja gyerek, tanár és diák.
Valóban arra van szüksége egy gyereknek, hogy az egész iskola elé kihíva dicsérjék meg? Vagy hogy a szülő saját profilképének állítsa be a kitűnő bizonyítványt? Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogász szerint így tudod jól dicsérni a gyereket, hogy az neki is sokat jelentsen:
„A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.”
„Meghallja valaki a segélykiáltásokat? Félek, már csak egymásnak mondjuk, szavaljuk, írjuk »a Színmű« nekrológjait.”
Íme, az egyik kedvenc gimnáziumi tanárunk számvetése arról, hogyan is sikerült ezt a karantént teljesíteni…