Azt mondják, az első év a legnehezebb. Az ünnepek, az évfordulók, a jeles napok először, nélkülük. Ám ahogy haladok előre a nagyszüleim gyászolásában, egyre egyértelműbben látom: valójában nincsenek törvényszerűségek, egyértelmű támpontok ebben a folyamatban. Ahányan vagyunk, annyi módon éljük meg az elengedést és a búcsút, annyi módon keresünk kapaszkodót a régi emlékekben.
A nők a változókor beköszönte után még évtizedeket élnek, aminek a kutatók szerint az lehet az evolúciós oka, hogy fontos szerepük van utódaik: gyerekeik, unokáik túlélésében. Nem vitás, óriási támaszt jelenthetnek a család minden tagja számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy ez a szerep mindegyiküknek testhezálló és örömteli.
Mindannyian ismerünk unokákat és nagyszülőket, akik között különlegesen jó a kapcsolat. És talán olyat is láttunk már, hogy egy remek nagyszülő a saját gyerekeivel annak idején sokkal kevésbé találta meg a hangot. Ilyen történetek következnek:
Szülőnek lenni támogató felnőtt családtagok nélkül pokolian nehéz. De támogató felnőtt családtagnak lenni sem könnyű, pláne, ha végletekig kizsigerelt, ötven-hatvan év feletti embereknek kell bármikor bevethető nagyszülővé alakulniuk.
„Három gyereket neveltem fel, még csak kezet sem emeltem rátok, mégis mindig szót fogadtatok. Vigyáztam rátok, a széltől is óvtalak benneteket, és akkor nem hiszed el, hogy az egy szem unokámról tudok felelősen gondoskodni?!” – Az örök érvényű szülő–nagyszülő konfliktusokról fantáziáltunk…
Nem biztos, hogy azzal teszel jót a gyereknek, ha ráborulsz, és kérdés-kérés nélkül alátolsz mindent. És az sem biztos, hogy te tudod jobban, mire van szüksége...
Csenge nagypapájának most lenne a születésnapja. Az esemény kapcsán az unoka felidézi azt a temérdek közös emléket, ami örökre összeköti őket.
„Különben, ha esetleg nem venném észre magamtól, mi történt velem, gyanús lehetne, hogy mostanában túl sokan megjegyzik, hogy jól nézek ki. Mifelénk ez nem jelent jót. Hanem azt jelenti: Anyukám, szedtél magadra rendesen!"