„A bántalmazónak nincs patája, sem kecskeszarv a fején, és bármilyen hihetetlen, az esetek túlnyomó többségében nem »csak« rossz. Általában van egy halom szerethető tulajdonsága is.” Ezért könnyű beleszeretni, és ezért nehéz kilépni ezekből a kapcsolatokból.
Mi a különbség aközött, ha egy fehér, középosztálybeli nő kér segítséget, hogy kiléphessen a bántalmazó kapcsolatából vagy ha egy cigány nő teszi ugyanezt? Milyen érzés nemet mondani annak, aki félve kér tőled támogatást? Az indahouse-os Benkő Fruzsi újabb súlyos kérdéseket vet fel naplójában.
„Amikor a másikat felcímkézzük, akkor valójában nem azért tesszük ezt, hogy jobban megértsük, hanem hogy betehessük egy dobozba, ezáltal eltávolíthassuk magunktól, és többet ne legyen vele dolgunk. Ezzel általában lezárjuk a kommunikációt, mert egy olyan helyzetet teremtünk, amivel szemben nehéz érvelni.”
Okos enged, szamár szenved, avagy meddig tűrjük a parancsolgatást, okoskodást, kiabálást?
A legjobb védekezés a támadás? Passzív. Agresszív.
Te mivel egészítenéd ki a listát? Mik azok a jelek, amiknél muszáj önvédelemből dobbantani?
Van az úgy, hogy csak annyit tudunk mondani: jdncujwnfiusbdshkcfck.
Sokféle arca van a kapcsolaton belüli bántalmazásnak. A Twitteren egy bizponyos hashtag alatt (#maybehedoesnothityou) olyan emberek - férfiak és nők - kapaszkodtak össze, akiket nem fizikailag bánt a partnerük, hanem másként. Az ő posztjaikból válogatott Borcsa.
Felszabadító ereje van annak, ha az ember képes szembenézni a teherrel, amit a szüleitől kapott. Hát még annak, ha hangosan ki is tudja mondani. Dóra éppen ezt teszi ebben a levélben. Saját nevével, a saját édesanyjának írt nyílt levelében oldozza föl őt – és saját magát. Köszönjük, hogy minket választott ehhez.
Amikor visszaélnek a hiteddel, tovább kell állnod. Szívfájdalom nélkül. Lehet, hogy nehéz út vár rád, de meg kell tenned, nincs más út. Zsófival megtörtént. És megírta.