Kisebb csoportokba osztjuk azokat, akiket szeretünk – Gondolatok egy szép és nehéz év karácsonyára
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
Egyedülkarácsony… vagyis, csak majdnem.
A segítő szakmákban örök dilemma, hogy hol van a határ. A szeretet, a kötődés, a bevonódás határa. Szeretheted szociális munkásként a rád bízott gyerekeket? Elmondhatod nekik, mit érzel? Erről a dilemmáról szól Benkő Fruzsi naplója Borsod megyéből.
Mire valaki kimatekozza, hogy fog kinézni a karácsony, ki kivel (nem) találkozik, mi (nem) lesz a menü, ki hova (nem) megy, érzelmileg teljesen kimerül, mintha önmagában a készülődés nem lenne amúgy is stresszes sokszor. De muszáj annak lennie?
Miközben hajszoljuk a térerőt, lóerőt, hangerőt, épp azt veszítjük el, ami olyannyira fontos kéne hogy legyen.
A 16. fáj talán a legjobban. Vagy…?
„Olyan nincs! Kizárt dolog, hogy nem vagy már! Hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk! Hazajöttem, hogy lássalak. Azért, hogy beszéljünk és átöleljelek. Azért, hogy megkérdezzem, mit csináljak a versenyen… Hogy elmondj nekem mindent a világ dolgairól, és megnyugtass… Azért, hogy csak együtt legyünk, együtt…”
Korunk a harsányságot kedveli, a hangzavart, a „látványpékséget”. A gátlásos, nehezen oldódó gyerekek hátrányban érzik magukat a nagyszájú, cserfes társaik között. És ehhez jön még a nehezítés, amikor a szülő csupa jó szándékból folyamatosan tépázza az önbecsülésüket azzal, hogy olyat vár el tőlük, amire képtelenek. Nem árt újra figyelmesen elolvasni a szakember tanácsait:
Ha a gyerekkorod azzal telt, hogy a szeretet és a figyelem feltételhez volt kötve, ha csak akkor voltál elismerve, amikor „jó” voltál, akkor nem egy Insta-bölcsességtől fogod megtanulni, hogyan fogadhatod el magad mégis, hogyan érezheted meg igazán, hogy oké vagy.
„Ott, ahol szeretetnek kellett volna lennie, csak űr volt.
Ott, ahol biztonságnak kellett volna lennie, csak stressz volt.
Ott, ahol önszeretetnek kellett volna megjelennie, csak önvád volt.”
Ti mit köszönhettek a szüleiteknek?