Sok gyerek szenvedélyesen szeretne tenni azért, hogy egy jobb világban éljünk, és ma már sok fiatal megtapasztalta, hogy nem kell ehhez feltétlenül a felnőttekre várniuk. Gyerekjogi szerzőnk három tizenéves aktivistával beszélgetett.
Találós kérdés:
Mindennap találkozunk vele. Passzív-agresszív kommunikációs taktika és érvelési hiba. Elkövetője rendszerint meggyőzhetetlen. Ahogy elhangzik, azonnal meghal a diskurzus. Mi az?
Hihetetlen, de igaz: nem muszáj mindig a szádon lennie annak, ami a szíveden van.
„Csak JÓT akarok!”
Nem fogod elhinni, mit merészelt gulyásnak nevezni ez a bevándorló nő! (Irónia.)
Háború? Vagy inkább egy nagyon szomorú jelenség…
„Ha kiderül egy társaságban, hogy valamilyen speciális étrendet követsz, máris jönnek a kéretlen tanácsok, a megmondóemberek jobban fogják tudni, mi a jó neked, mint te magad” – osztja meg velünk tapasztalatait egy diétázó, aki egyenesen hajmeresztőnek érzi a beszélgetőpartnerek végső érvét, miszerint: „Valamiben csak meg kell halni, nem?”
„Az előítéletek bemásznak a cigány gyerekek fejébe és átírják az ott lévő gondolatokat, álmokat. Ezek a gyerekek aztán a gyenge szakiskolát fogják választani, ahonnan a második évre a 70 százalékuk lemorzsolódik, és így a többségi társadalom kitermeli a szociális juttatásokon, közmunkán tengődő, valós, versenyképes készségekkel nem rendelkező emberek tömegeit.”
Korunk a harsányságot kedveli, a hangzavart, a „látványpékséget”. A gátlásos, nehezen oldódó gyerekek hátrányban érzik magukat a nagyszájú, cserfes társaik között. És ehhez jön még a nehezítés, amikor a szülő csupa jó szándékból folyamatosan tépázza az önbecsülésüket azzal, hogy olyat vár el tőlük, amire képtelenek. Nem árt újra figyelmesen elolvasni a szakember tanácsait:
Mi lenne, ha ezentúl például nem kicsinyítenéd a saját érdemeidet?