Nem elég, hogy valaki lehetetlenül nehéz anyagi helyzetbe kerül, de ez az állapot nagyon sokszor párosul szégyenérzettel is. Doffek Gábort egy rövid, ám annál többet jelentő találkozás gondolkodtatta el azon, hogyan tudnánk mi, szerencsésebb sorsúak, enyhíteni legalább egy-egy gesztussal ezen stigmán.
A gazdag nagybácsi, aki levetett ruhákat küld haza Svédországból, és az itthon maradt szegény rokonok, akik sosem bocsájtották meg maguknak, hogy nem az lett belőlük, akinek készültek. Két élethazugság egymással szemben…
Naponta 500 kalóriával többet viszünk be miatta, évtizedekkel (!) lerövidítheti az életünket, depressziót, elhízást okozhat, mégsem olyan könnyű abbahagyni az evésüket egyik napról a másikra. Az úgynevezett „junk food” kérdésköre igen összetett, Baló Sári elmagyarázza, miért.
Túlnépesedés és női emancipáció. Több közük van egymáshoz, mint gondolnád.
Hány olyan ismerősöd van, akinek, ha megszűnne a munkája, nem tudná kifizetni a következő havi bérleti díjat vagy törlesztőt? És hány olyan embert ismersz, akinek éppen emiatt kellett visszaköltöznie vidékre a vírusválság nyomán?
Ne álljunk már ennyire (ál)naivan a világjárványhoz! Vegyük inkább észre, mi lesz a hosszú távú következménye (nem, nem a virágos réten önfeledten kergetőző, fogyasztói béklyóitól megszabadult emberiség).
Milyen sors vár most egy olyan országra, amelyben sokan eddig is a szegénység, az éhezés peremén lavíroztak, és amelyben szinte mindenki a turizmusból él?
Ha változtatni akarunk, az ítélkezést kell először elengednünk.
Kiforduló világunk.
A tömeges elhízás okai sokkal bonyolultabbak annál, mintsem hogy egy dologra lehetne őket fogni. Az igénytelenség helyett sokkal több köze van az ország gazdaságának fejlettségéhez, a szoptatós kismamák munkalehetőségeihez, a párkapcsolati erőszakhoz, a szabadidősportokhoz, és még egy csomó más tényezőhöz, amikről itt bővebben olvashatsz: