A négy fal között, ha kérhetem…
„Milyen lehet leélni úgy egy életet, hogy nem foghatom meg nyilvánosan annak az embernek a kezét, akit én választottam magam mellé, akit a legjobban szeretek, és akiért bármire képes lennék…”
„Milyen lehet leélni úgy egy életet, hogy nem foghatom meg nyilvánosan annak az embernek a kezét, akit én választottam magam mellé, akit a legjobban szeretek, és akiért bármire képes lennék…”
„Az útlevelem bordó, a nevemben ékezetes betűk vannak, az állampolgárságom, az anyanyelvem és egyelőre az álmaim is magyarok.”
„Nekik itt tilos álmodozni, tilos szerelmesnek lenni, tilos családot alapítani, tilos élni.”
És te meddig maradtál otthon a gyerekkel? Ne már, olyan sokáig? Ne már, olyan keveset? És bölcsibe adtad? Úristen! És nem hülyültél bele teljesen, hogy három évig „csak az anyaság” volt? Stb.... stb... stb...
A nyolcvanas évek látszólagos jólétet teremtett, az akkori gyerekek számára számos izgalmat hordozott magában. Neked melyik hiányzik manapság leginkább a listáról?
Ki tudja, talán neked is él egy rokonod valahol a nagyvilágban, de fogalmad sincs, ki lehet ő, és merre vetette a sors?
Mit tehet az ember, ha úgy hozza az élet, hogy külföldön kell újrakezdenie...?
Menni vagy maradni?
Külföldön élőknek talán még fontosabbak a magyar ünnepek, hiszen ezzel tudják leginkább megőrizni a saját identitásukat. Washingtoni és szarajevói történetek, ahol október 23. még egy réteggel gazdagodik.
Nem úgy van ám, mint a mesében, hogy aki világgá megy szerencsét próbálni, az rögtön fejest ugrik a habzsidőzsibe.