Szentesi Éva: Soha semmi nem lesz már ugyanolyan
„Elmeséljem, milyen lenne most az életem, ha anno nem diagnosztizálnak félre? És elmeséljem, milyen most?”
„Elmeséljem, milyen lenne most az életem, ha anno nem diagnosztizálnak félre? És elmeséljem, milyen most?”
Egy 34 éves magyar lány egy amerikai kórházban küzd az életéért. Néhány hónappal azután, hogy kiköltözött és hozzáment élete szerelméhez. Ez az ő története.
Hogyan tudott szembenézni a halállal az, aki annyira szerette az életet?
„Hiába voltunk otthon, a levegőt nyomta a bánat, mert bármilyen idilli volt is az állapot a korábbihoz képest, mind tudtuk, hogy ennek egyszer vége szakad. Talán még te is.”
Vendégszerzőnk önkéntes ápoló volt a Covid-osztályon. Itt ismerte meg Ilonát, a rákbeteget, aki utolsó napjait élte, és szeretett volna a hospice-ra kerülni, hogy találkozhasson a családjával.
„Az első kezelés. Nem lehetett visszafordulni. Tehetetlennek és gyámoltalannak éreztem magamat. Persze nem mutattam: engem nem láthatnak elesettnek. A férjem azt hiszi, hogy csodanő vagyok, aki mindent túlél. Anyukám azt hiszi, hogy a baj nem akkora, hiszen jól nézek ki. A gyerekek el sem tudják képzelni, hogy nem vigyázom az útjukat tovább. Frizura, mosoly, harmónia. De mi zajlik bennem?”
Vendégszerzőnk ezúttal arról ír, mik és kik segítették át betegsége lelkileg legnehezebb időszakain. Olvassátok el Ekhamp Mariann újabb írását:
Orvosból lesz a legrosszabb beteg?
„Ugyan már, jól nézel ki, nincs neked semmi bajod…” – mondogatták Mariannak az ismerősök. Pedig a belső hang már jelezte, valami nagyon nem stimmel.
Négy év, négy műtét, harmincöt kemó. De ezek csak számok. Mögöttük ott az ember: