„Az én anyám meghalt tüdőrákban” – mondogatta a kisfiú időnként, majd mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a mesélést a délutánjáról, a játékairól, az álmairól. De vajon mit akart ezzel üzenni?
Daganatos beteg szerzőnk arról mesél ezúttal, hogyan mentette meg az életét az, hogy nem hagyja magát lerázni, ha érzi, valami nem stimmel. Ha kell, orvost vagy kórházat vált, másodvéleményt kér, esetleg vitázik, mert tudja, tapasztalta, mi minden múlhat ezen az attitűdön.
„Elgondolkodtató, hogy miért emlékeznek rá még ma is olyan sokan. Szerintem azért, mert olyan szuggesztív egyéniség volt, emellett iszonyúan tehetséges, és semmi sallang nem volt rajta. Mindenhez hozzá tudott szólni, mert zseniálisan forgott az agya – nem volt olyan téma vagy beszélgetés, amiből rosszul jött volna ki. Mindemellett jó humora is volt. Ez az, ami nagyon átjött a képernyőn, és ami egyedülállóvá tette. Manapság már nem ismerünk ilyet a képernyőn – de hát a televíziózás nagyon megváltozott azóta –, de a maga korában sem volt még egy ilyen” – így emlékszik a lánya Déri Jánosra.
Vendégszerzőnk, Ekhamp Mariann öt éve daganatos beteg. Azóta átesett négy műtéten és 35 kemoterápiás kezelésen. Ebben az írásában arról mesél, hogy a krónikus betegek életében milyen komoly teher a hivatalos ügyek intézése, miközben nehezen jutnak hozzá a csekély járandósághoz, a pénzük pedig egyre fogy a kezelések, utazások miatt.
A hős túlélő képe, amelyet a közösségi médiában és a filmekben látunk, hamis, mondja a leukémiás lány. Egy veszélyes mítosz, amely a felépülés valódi kihívásairól nem beszél, és ezáltal óriási terhet rak a gyógyulókra. Ismerjétek meg Suleika Jaouadot, mert érdemes:
Ismerjétek meg Muth Szonját és Szabó Csabit, akik a Bátor Táborban ismerkedtek meg, és most az esküvőjükre készülődnek:
„Milyen érintésre reagál újra meggyötört testünk? Vajon a partnerünk képes megtanulni egy ilyen hangszeren játszani? Képes-e alkalmazkodni a változásokhoz, képes-e újra lángba borítani testünket? Lesz-e türelme kivárni azt a pillanatot?” Ekhamp Mariann újabb tabudöntögető írása rákról és nőiességről:
„És akkor még nagyon-nagyon sok olyan dolog történt az onkológián, amivel meg kellett tanulnom kezdeni valamit, nem egy, nem két ágy mellett álltam a szülőkkel, akik tényleg a gyerekek életéért küzdöttek. Ott voltam az intenzív osztályon is, gyerekek mellett, akik nem tudtak beszélni… Oda, ugye, nem tanítani mentünk, hanem azért, hogy az elképesztően lassan telő órákban ezek a gyerekek ne legyenek egyedül. Ilyenkor verseket mondtunk, volt olyan gyerek, akinek a kedvenc focistája életrajzát olvastam föl. Tehát ott igazából szeretgetni, a jelenléttel erősíteni kellett, nem »oktatni«. Rengeteg örömteli, meg tényleg nagyon sok nehéz pillanat volt.”
„Tudtam, hogy nem fogok tudni felkelni, és el nem tudtam képzelni, hogy most majd mi lesz. Ki fog nekem segíteni? Még sosem voltam ilyen helyzetben.”
„Elmeséljem, milyen lenne most az életem, ha anno nem diagnosztizálnak félre? És elmeséljem, milyen most?”