Filákovity Radojka: Ezekkel a nőkkel elmennék a világ végére és onnan vissza – sokszor éreztem úgy, mintha el is mentünk volna – WMN-naplók
A lánybúcsú nem egy életszakasz lezárásáról szól, hanem azokról, akikkel mindezt megélted.
A lánybúcsú nem egy életszakasz lezárásáról szól, hanem azokról, akikkel mindezt megélted.
„A 25 éves Doffek Gábor egyetlen hetétől valószínűleg kórházba kerülnék ma” – vallja szerzőnk, aki végtelen hálával gondol vissza arra az időszakra, amikor fesztiválokon és házibulikon, edzéseken és kémiadolgozatokon át kovácsolódtak össze a barátaival, létrehozva azt a véd- és dacszövetséget, ami nélkül ma üres lenne az élete.
Egy kicsi dobozolás, egy kicsi masszázs, hogy meglegyen a balansz…
„A bántalmazónak nincs patája, sem kecskeszarv a fején, és bármilyen hihetetlen, az esetek túlnyomó többségében nem »csak« rossz. Általában van egy halom szerethető tulajdonsága is.” Ezért könnyű beleszeretni, és ezért nehéz kilépni ezekből a kapcsolatokból.
Barátra lelni valakiben ugyanolyan nehéz, mint megtalálni az igaz szerelmet.
Szerzőnk, Bernadett egy ír élelmiszerraktárban dolgozik temérdek más náció szülöttével együtt. Ahogy a járvány egyre közelebb és közelebb férkőzött hozzájuk, úgy néptelenedtek el az utcák és a kocsmák, lett egyre több szigorú szabály, egyre szűkösebb a tér, ám ezzel párhuzamosan olyan barátságok is szövődtek, amelyek remélhetőleg túlmutatnak minden olyan szörnyűségen, amit most mind megélünk.
„Nyald ki a seggem, Karinthi” (sic!) – Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes, vagyis Dide és Frici legendás barátságára emlékezünk.
„Tüdőgyulladás? Most? Covid-járvány közepén? A kemó vége előtt?” Sorozatunk negyedik részét olvashatjátok ma.
Számvetés barátságokról, csalódásokról. Mikor, ha nem most?
Köszönöm, nem kérek több kávét!