Az anya „mantrája a megoldom, megoldom, megoldom. Hosszú évek, sőt évtizedek telnek el, mire észreveszi (ha észreveszi): már megoldják ők. És akkor az anya úgy érzi magát, mint amikor hosszú hajóút után a szárazföld hullámzik alattunk.”
Ha úgy alakult, akkor… jól van az úgy?!
Ki lehet-e mondani a mai világban, hogy „feladom”, vagy inkább köntörfalazni kell és kifogásokat keresni, esetleg tolni tovább a szekeret hegynek felfelé? Mi történik, ha valaki beismeri, túl sok áldozattal jár számára egy feladat (egy házasság működtetése, egy cél elérése, egy munkakör)? Ezen töprengett el Kurucz Adrienn.
Mi az összefüggés a bizonyos hét év, Szabó Anna Eszter, Berlin és a WMN között? Olvassátok el, és kiderül.
Miért gyorsabb mindig a másik sor? Hogy lehet, hogy már ötször megnéztük egy helyen a kulcsot hiába, és hatodszorra megtaláljuk ott? Miért sikerül valami, amikor már lemondtunk róla? Iliás-Nagy Kati cikkéből kiderül egy lehetséges magyarázat:
Hosszú út vezetett addig, amíg Gyárfás Dorka elengedte a tárgyakhoz fűződő érzelmi köteléket.
Gyászról, veszteségről, gyertyalángokról, csillagokról, Kazimir Ágnes pszichológus szemén keresztül. Melegedjetek fel ti is.
Napló arról, hogy az igazi hiányra néha csak utólag ébred rá az ember. Na meg arról, hogy miként csapja be magát a szív időnként.
Ugye, jól csinálom? Ugye, minden rendben lesz? Ugye, látni fogom a veszteségben a nyereséget? Mi segít, amikor a gyerek külföldre költözik?
„Mindig azt mondtam a hozzátartozóknak, hogy ne féljenek, ha szerettük azt akarja, hogy ott legyenek halála pillanatában, akkor ott is lesznek, ha pedig kötelékük túl szoros, akkor szökni kell.”