Ottalvós tábor – Az elengedés és az önállóság művészete
„Talán ez a legfontosabb kérdés ebben a témában. Rá tudom-e bízni teljes szívemmel a gyermekemet egy pedagógusra?”
„Talán ez a legfontosabb kérdés ebben a témában. Rá tudom-e bízni teljes szívemmel a gyermekemet egy pedagógusra?”
„Anya, elmennék a haverokkal egy hétre a Balatonra..." Na, akkor most mi legyen? Kamaszok szülei, figyelem!
Hogyan élheted túl azt, ha egy részeg ember elüti a gyerekedet? Vagy a kollégád, bizalmasod maffiamódszerekkel semmiz ki? Használod a MOZI-metaforát. Erről a radikális, háromlépcsős módszerről beszélgettünk Dr. Buda László pszichiáterrel.
Vajon mi játszódik le egy haldokló fejében? Mire gondol az utolsó napokban? Másképp tekint addigi életére? Mi a legnagyobb fájdalma? Ezekbe a fájdalmas igazságokba vezet be vendégszerzőnk, aki egykor hospice önkéntesként dolgozott.
Azt mondják, az ember akkor lesz igazán felnőtt, amikor már egyik szülője sem él. Ha ez így van, jobb lenne, ha mindannyian örökké gyerekek maradhatnánk...
Azt mondják, az igazi társak nem akarnak, nem is tudnak egymás nélkül élni. A gyász egy szemüveg. Egy ezüstlánc. Emlékek és szeretet. Igaz történet anyáról, aki 55 nap múlva követte apát. És a gyerekeikről, akik villámgyorsan felnőtté váltak a gyászban.
Január közepén indulnak a középiskolai felvételik. Tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekek szorongnak halálosan – vagyis, veszik át a szüleik szorongásait. A pszichológus szerint a gyerek sorsa nem ezen a felvételin fog múlni – viszont a szülői nyomás, a különórák, a stressz elvehetik a gyerekkorát.
Akármennyire is felnőttél már, mégis árvának érzed magad, ha valamelyik szülőd meghal. Árva vagy. Akkor is, ha van melletted valaki, aki szeretettel kíséri a gyászodat. Minden ugyanúgy megy tovább, és mégis minden megváltozik. Szépséges jegyzet az elengedésről és a gyász hétköznapjairól.