Ha egy nő a XIX. században felült a biciklijére, az jókora politikai tettnek számított. Egyfajta függetlenségi nyilatkozatnak, amely kifejezi, hogy egy nőnek ugyanolyan jogai vannak, mint egy férfinak.
Noha mindent magának köszönhet, hiszi, hogy a közösség nélkül nem tartana ma itt: ernyőként gyűlt köré rengeteg ember, akik elhitték róla, és elhitették vele is, hogy sokra hivatott.
„Hát itt vagyok a semmi közepén, és még segítséget se tudok hívni, mert mégis mit mondjak? Gyertek értem, itt vagyok a napraforgóban? Út nincs, ne is keressetek?” Csepelyi Adrienn útinaplója úttalan utakról.
A XIX. század végén a biciklizés elterjedése nagy előrelépés volt a nők szabadsága felé. Ez azonban sokaknak nem tetszett: szakemberek és laikusok rengeteg hamis indokkal próbálták lebeszélni a nőket a kerékpározásról.
Kolléganőnk kirándulni indul hű paripájával, Tájfunnal, de véletlenül lemegy a térképről. Vagy rajta se volt.
Ismerjétek meg a triatlon veteránját, a 79 éves hangszerkészítő mestert, akit „Bandi bácsiként” tartanak számon a sportolók!
Négy francia egyetemista elindul Pekingbe. Biciklivel.
„Reménykedtem, hogy nem lehetek én az egyedüli felnőtt a világon, aki nem tud biciklizni…”
„Akárki találta fel a kerékpárt, megérdemli az emberiség köszönetét” – mondta 1896-ban Lord Charles Beresford admirális, és mi mélyen egyetértünk vele.
Önerőből kerekekkel közeledni nagy élmény… lehet, de ha az ember gyerekekkel indul útnak, vannak buktatói is – a szó szoros és képletes értelmében is. Tóth Flóra osztja meg tapasztalatait.