„Évezredek óta élünk együtt a csalással, lopással, ámítással színezett elitizmussal, és hagyjuk, hogy újabb és újabb generációkat mérgezzen meg a professzionális, már-már magától értetődő képmutatás, ahelyett, hogy elkezdenénk egyenként, majd csoportokként, végül többségi társadalomként felszólalni a gyakorlat ellen, mely mindannyiunkat ellehetetlenít.”
Legyen elég a rendszerszintű hazudozásból, mert aki elszenvedi, rommá sérül, aki űzi, annak pedig a személyiségét formálja át a felismerhetetlenségig, állítja szerzőnk, aki bőven elég mismásolást tapasztalt a környezetében és a saját életében is.
Múlt héten egy érdi tinédzser fiú azt állította a rendőrségen, a barátnőjét két férfi elrabolta, és egy gyárépületben megerőszakolta. A vizsgálat tisztázta, hogy a történet nem igaz. Kiderült, hogy a fiatalok találták ki, kvázi fedősztoriként a saját együttlétükhöz. Ha ritkán is, de előfordul efféle, hamis vádas-megerőszakolós eset is. Mi következik ebből – és mi: NEM?
„Az időzítés… az megbocsáthatatlan” – morogta apám a konyhában, amikor a lába előtt zokogtam.
Téged melyik ütött leginkább szíven (talán mert épp magadra ismertél benne)?
„És ha már titkok: valójában többször keresnek az emberek a neten pornót, mint időjárás-jelentést.”
Vagy mégis?
Mikor „kell” hazudni? Lehet indokolt magyarázata a füllentésnek?
Hiába a nagy család, a szerető férj, ha a másik oldalon ott van a perzselő lepedő és a gátlástalan ölelés.
Akarod tudni, hogy szereznek italt, és hogyan jutnak be oda, ahova elvben nem volna szabad nekik az életkoruk miatt? Egy tizenhat éves kamasz mindent elmondott az anyjának.