Várady Nórával, a Nyitottak vagyunk vezetőjével beszélgettünk az elfogadás hiányának hosszú távú hatásairól a munka világában, a cégvezetők felelősségéről, a bújtatott és kevésbé bújtatott előítéletekről és arról, miért jó nekünk, ha a közösség, amelyben dolgozunk, sokszínű.
Ha egy munkakapcsolatban a pihenés csak azon az áron elérhető, hogy az illető beteget jelent, az igen látványos piros zászló. És egy rendkívül toxikus folyamatot indít el.
A világhírű amerikai pszichológus, Daniel Goleman azt mondja, a vezetők és – részben rajtuk keresztül – a munkatársak érzelmi intelligenciájának fejlesztése az egyik legfontosabb válasz, amit a jelenkor kihívásaira szervezeti szinten adhatunk. Vegyük sorra, hogy miért!
Nóra akkor döntött a szabadúszás mellett, amikor a teste feladni készült a harcot a munka előtti munka, a munkahely és a munka utáni munka „édeshármasa” miatt. Belátta, váltania kell. Nem volt üzleti terve, spórolt pénze, csak támogató szerettei, és bátorsága.
Hogyan tud az ember megküzdeni a gyászával, és a ténnyel, hogy mindkét szülőjét rövid időn belül elveszíti, miközben egy „menő ügynökségnél” dolgozik, ahol a kedvesség, a haverkodás, a kapcsolatépítés mindennek az alapja? Olvasói vallomás.
Az idősebb munkavállalók, akik több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, sokszor szembesülnek azzal, hogy a munkáltatók a fiatalabb generációk felé húznak, mondván, a Z generáció magabiztosabban mozog a változó digitális világban, amivel a középkorúak általában nehezebben tartanak lépést. Tényleg egyre kevesebbet számít a szakmai tapasztalat?
Szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a vezetés közel sem csak a tudásról vagy a készségekről szól, hanem az önismeretről is. Lehetetlen ugyanis másokat azon túlra vezetni, ameddig te magad jutottál el pszichésen. És ez az érettség azt is feltételezi, hogy képes vagy felnőni a feladathoz, és kezelni, ha kell, gyógyítani, a benned élő gyereket.
A stressz, a túlhajszoltság, a kialvatlanság, a szorongás, a hátfájás és a magas vérnyomás mostanra „mindenki közös tünetévé” lett, népbetegség az utóbbi évtizedekben. Ezért főként a képernyőközpontú életmódunk okolható, amelynek egyik velejárója a hosszú és monoton ülőmunka.
„Egyheti tépelődés után közöltem vele: még mindig beteg vagyok, és az orvos nem tudja megmondani, mikor leszek jobban. A főállásomba ekkora már visszamentem. A valódi okot – ekkorra már kiderült a generalizált szorongásom – nem mondtam el neki. Mondjuk ki: hazudtam.”
Bizalmaskodó kollégák, ignoráns haverok, lekezelő családtagok: miért érzik oly sokan ennyire fontosnak a becézést, akár olyan áron is, hogy attól rosszul érzi magát az, akinek „kedveskedni” akarnak?