Legfiatalabb gyakornokunk, Pichler Zsófi összegyűjtötte kortársai munkakezdési tapasztalatait, amikből az is sokat tanulhat, aki hasonló cipőben jár, de az is, akinek a munkahelyén épp most helyezkedett el egy „zöldfülű”.
„Nem lesz egy könnyű beszélgetés…” – kezdte. Húsz perccel később megsemmisülve álltam az iroda előtt. Hihetetlen ürességet éreztem. Tizenöt év. És most vége. Ennyi. Nincs tovább.
„Pontosan tudom, hogy milyen mélyre süllyedhetek le az önsajnálatban, és hol van az a csempe a medence falán, ahonnan még vissza tudok úszni úgy, hogy kitart a levegőm a felszínig. De azért most már feszül a tüdőm rendesen.”
Aki arra tette fel az életét, hogy pokollá tegye a másokét…
Úgy tűnik, eddig a túl gyors változások áldozatai voltunk, az emberi szervezet nem tudott lépést tartani a világgal. Lehet, hogy a világ belassítása lesz a túlélésünk záloga?
Amikor épp kezdesz belerázódni a home office-os hétköznapokba, szépen kialakul a napirended, és akkor bumm!, jön derült égből a villámcsapás.
Szerintünk Szabó Anna Eszter problémájával elég sokan szembesültek az utóbbi hetekben. Valami tuti tipp esetleg?
Hozzá tudnál ehhez tenni még BÁRMIT?
Veled is előfordul, hogy nem hallod mások miatt a saját gondolataidat?
„Én értem, hogy Bécs, de itt jó nektek? Amikor eljöttetek otthonról, mit mondtatok, jók lesztek? És amúgy a reggel az nálatok milyen? Itt is friss a levegő? Csak rá van írva: Wien? Egyébként, bocs, ha kérdem, de Helsinkinél is felmerült – Bécs az már Nyugat? És ha van itt kóbor kutya, az német nyelven ugat? Gondoltok-e néha ránk, ha bécsi fánkot csócsáltok?” –Baranyai Máté slamben megfogalmazta azt, amiről ez a cikk is szól: