„Meg arra is gondolok, hogy az egyensúly megteremtését, ha létrejön egyáltalán ebben a világban, nagyon úgy látszik, az emberekre bízta a jóisten. Végtelen hálát érzek az orvosok iránt, akik ott voltak, döntöttek és cselekedtek. Gyorsan cselekedtek.”
Bejárta a sajtót a hír két hónapja, hogy meghalt egy asszony, akit ide-oda küldözgettek a kórházak, de érdemi segítséget nem kapott. A nyomozás még tart, most a lánya mesél arról, miként emlékszik vissza arra a drámai két napra.
„A legnagyobb feladat itt, Angliában az volt, hogy megtanuljam, hogy kell türelmesnek lenni, hogyan kell kezelni a különbözőségeket. Sokféle nemzetiségű ember dolgozik az itteni kórházakban, többnyire afrikaiak, indiaiak, Fülöp-szigetekiek, de kelet-európaiak és angolok is, bár közülük egyre kevesebben.”
„Emlékszel még? Azért jöttünk, hogy emberekkel foglalkozzunk, embereken segítsünk, embereket szolgáljunk. Még ha az egészségügyi dolgozók jelentős része komoly kiégéssel küzd is, és az emberközpontúsága ebből adódóan fájóan csorbult az évek alatt, valaha szinte kivétel nélkül azért választottuk ezt a pályát, mert emberek között, emberekkel akartunk foglalkozni.”
„Néha komoly kételyeim vannak, hogy alkalmas vagyok-e még nővérnek? Sokszor érek a határára annak, hogy elsírjam magam, és ilyenkor ki kell mennem a szobából, kórteremből. Most is így teszek.”
„Külön ajánlom az orvosoknak is a könyvet, mert ma már olyan nagy a megosztottságunk, a széthúzás, hogy nem is látunk ki a saját buborékunkból, csak a túlélésre játszunk.”
Újabb kórházi botrány: ezúttal Ajkán az intenzív osztályon.
Voltál már kiközösítve a bűnbak szerepében?
Lehet, hogy ez csak az első lépés volt?
Ha így bánunk a pályakezdő orvosokkal, miért csodálkozunk, hogy menekülnek innen?