Címke: egészségügy

„Nővér akartál lenni, mi? Az akarsz lenni még mindig? Jól meggondoltad?”

„A legnehezebb, leghosszabb lecke volt ezt megtanulnom. Hogy mindenki a saját útját járja, minden ember szabadon hozza meg a saját döntéseit, és hogy nekem itt (ebben) a világban mindössze annyi dolgom van, hogy bármiféle legyintést, prekoncepciót és ítéletet félretéve, ha századszor, ezredszer kiáltanak is farkast, akkor is kirohanjak a mezőre, akkor is segítségére siessek annak, aki kéri.”

„Évről évre egyre feszítőbb a munkaerőhiány, haldoklik az infrastruktúra, korszerűtlen és észszerűtlen a finanszírozás… Semmelweis egészségügye beteg, mégpedig annyira, hogy az lassan már mindannyiunknak fáj.”

„Az utolsó éjszakán Pauline ébren van, de azt kéri a nővértől, hogy ne hívják be a lányát, szegény biztosan pihen, ne zavarják fel. Ezután csendesen elalszik, egyetlen panaszos hang és szó nélkül. Átalussza magát egy másik valóságba.”

Daganatos betegeket is gondoznak, olyanokat is, akik a kezelések és a munkaképtelenség miatt kerültek utcára.

„Meg arra is gondolok, hogy az egyensúly megteremtését, ha létrejön egyáltalán ebben a világban, nagyon úgy látszik, az emberekre bízta a jóisten. Végtelen hálát érzek az orvosok iránt, akik ott voltak, döntöttek és cselekedtek. Gyorsan cselekedtek.”

Bejárta a sajtót a hír két hónapja, hogy meghalt egy asszony, akit ide-oda küldözgettek a kórházak, de érdemi segítséget nem kapott. A nyomozás még tart, most a lánya mesél arról, miként emlékszik vissza arra a drámai két napra.

„A legnagyobb feladat itt, Angliában az volt, hogy megtanuljam, hogy kell türelmesnek lenni, hogyan kell kezelni a különbözőségeket. Sokféle nemzetiségű ember dolgozik az itteni kórházakban, többnyire afrikaiak, indiaiak, Fülöp-szigetekiek, de kelet-európaiak és angolok is, bár közülük egyre kevesebben.”

„Emlékszel még? Azért jöttünk, hogy emberekkel foglalkozzunk, embereken segítsünk, embereket szolgáljunk. Még ha az egészségügyi dolgozók jelentős része komoly kiégéssel küzd is, és az emberközpontúsága ebből adódóan fájóan csorbult az évek alatt, valaha szinte kivétel nélkül azért választottuk ezt a pályát, mert emberek között, emberekkel akartunk foglalkozni.”

„Néha komoly kételyeim vannak, hogy alkalmas vagyok-e még nővérnek? Sokszor érek a határára annak, hogy elsírjam magam, és ilyenkor ki kell mennem a szobából, kórteremből. Most is így teszek.”