Szentesi Éva: Nyugi van. Meghalunk.
„Meg fogok halni, vége lesz az életemnek, pont most vagyok harmincéves, de ennyi volt, nincs tovább. Hát, a kurva életbe, gondoltam. És rohadtul féltem.” Túlélte. És elmeséli.
„Meg fogok halni, vége lesz az életemnek, pont most vagyok harmincéves, de ennyi volt, nincs tovább. Hát, a kurva életbe, gondoltam. És rohadtul féltem.” Túlélte. És elmeséli.
Három napja, egy hete, egy hónapja, egy éve, két éve... mindegy! A hiány állandó. A gyász és a szeretet örök.
Az agy tudja, mit csinál. A halál közeledtével például olyan vegyületeket szabadít föl, mint egyes kábítószerek. És azt a bizonyos fényt sem véletlenül látja a haldokló, az alagút végén... Attila megnézte az új Egyenesen át filmet, és egy csomó minden eszébe jutott róla:
Nincs annál intimebb, mint amikor valaki a halottjától búcsúzik.
„Radnótiék olyan házasságban éltek, melyre a tökéletes őszinteség volt jellemző, sokak számára talán túlzottan is.”
Ákos játszik egy gondolattal...
„Tűrhetetlennek éreztem, hogy nem ölelsz át többé, hogy nem kéred, csavarjam be a hajad vasárnaponként. Hogy nem hallom többet a nevetésedet, hogy nem látom a csalfa szemed csillanni, amikor arra készültél, hogy valami vicceset mondj.”
Élvezz ki minden pillanatot, és mindig-mindig adj búcsúpuszit. Hiszen lehet, hogy nem lesz többé erre lehetőséged.
„Nem fog hiányozni a haldoklás. Ez messze a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.” DTK olvasott, megrendült, aztán megírta ezt.
Egy házasság díszletei.