„Gyakran szégyelljük emberi mivoltunk sötétebb részeit, pedig ezek eszközök lehetnek ahhoz, hogy jobban megismerjük magunkat. Harcolj kevesebbet, és valószínűleg jobban fogod érezni magad. Keresd a szépséget a gyászban!” – mondta Nai Palm, aki műtéti hegére arany színnel varratott motívumokat.
„Hány éves a Mama? – kérdezem a férjemet, mert az ő nagymamája. – Nyolcvankettő – feleli. – De már tíz éve is annyi volt – mondom erre én. – Akkor lehet, hogy már egy kicsit idősebb – ért velem egyet.” Iliás-Nagy Katalin csodálatos fotóriportja következik Margit néniről, aki még kútról hordta a vizet, teknőben mosott, kemencében sütötte a kenyeret, biciklivel tolta haza „nagy hassal” a tetőhöz szükséges deszkát, és látta a bombákat világítani Debrecen felett.
„Az anyanyelvem a jelnyelv, ennek hatására pedig nagyon korán, már gyerekként megtapasztaltam, mi rejlik a testbeszéd mögött, és hogy az emberek sok olyan dolgot mondanak, aminek semmi köze a valósághoz” – Frenák Pál díjnyertes táncművész, koreográfus azonban sosem köntörfalaz. Akkor sem, ha zsigerien őszinte művészetéről van szó, és akkor sem, ha saját, súlyos tragédiákkal tűzdelt életéről.
Oscar-gyanús filmet lehetne készíteni róla, pedig „csak” egy kegyetlen betyár volt. Rózsa Sándor, de még a maffiafilmek sem érnek Savanyó Jóska élettörténetének nyomába.
Vannak olyan sorsok, gyerekkorok, amiket soha, de soha nem lehet kiheverni.